Kiértünk a Sztálin szoborhoz, ahol aztán még többen voltak, és azon igyekeztek, hogy azt a böhöm nagy szobrot onnan ledöntsék. Rákötöttek drótköteleket a lábához, a derekához, még a fejéhez is, aztán Csepel teherautóval húzgálni kezdték. De a Sztálin állt, mint a cövek, a drótkötelek pedig szrrr, akár a cérnák, elszakadtak egymásután. Én még néztem volna, mert csoda izgalmas volt, ám egyszer csak felkapott egy ember, nemzetiszín szalag volt karján, soha nem láttam ilyet. – Megyünk a Rádióhoz öcsi! – rikkantotta, és feltett egy teherautó platójára. Anyu pedig akkorát sikoltott, hogy na, mire őt is, meg Katicát is felrakták. Úgy szorítottam, hogy belekönnyezett a szemem. Hű, micsoda kaland! Mi ez a Pál utcai fiúkhoz képest?

Mire odaértünk, a Rádiónál is sok nép volt, nem is jutottunk a kapuig. Amikor pedig egy lövés dördült, anyu azonnal leugrott velünk a platóról, és uzsgyi. Húgom pityergett, én azért tartottam magam, pedig nagyon kezdett remegni bennem valami. Mikor pedig tovább lövöldöztek, mi felszaladtunk a Bródy Sándor utcában egy ház harmadik emeletére, és ott egymásba bújva reszkettünk. Akkor derengett bennem: ez tényleg forradalom lehet.

Késő este volt, mikor hazaértünk, és aztán napokig az történt, hogy nem mehettünk ki a házból. Nem volt mese, kénytelen-kelletlen Varga Tibivel játszhattam a gangon, és ha meguntam, akkor is csak vele játszhattam, pedig nem akartam, mert nagyképű volt, és mindig elvette a faautómat, egyszer majdnem ledobta a gangról. Utáltam Tibit.

Jöttek-mentek nálunk emberek, vidámak voltak, be nem állt a szájuk, harsányan kurjongattak, meg persze ittak is. Hozták a híreket. Szalai bácsi például, aki nyomdász volt, előhúzott a zakója belső zsebéből egy rendes, kinyomtatott gyászjelentést, amin az állt, hogy meghalt a Norma. Ezen aztán apuval és a többiekkel sokat nevettek, a könnyük is csorgott… Nem értettem, mi ebben olyan vicces. Viszont az igen bosszantott, hogy amikor többen összejöttek és sutyorogtak, minket, gyerekeket, elzavartak aludni. Hát milyen szabadság ez? Hiszen ugyanígy volt Rákosi alatt is. Na, mindegy…

Apunak mindig igaza volt. Jó, hogy nem mentünk ki a házból, mert kint az utcán lőttek, láttam, amikor piros csíkokat húztak a szemben lévő háztető fölött a golyók, olyanokat, mint az ellőtt gyufaszál, csak annál sokkal nagyobbakat. Ezt azért mondom, mert mi srácok azzal szoktunk szórakozni, hogy egy kis fadarabra gatyagumit erősítettünk rajzszöggel, a fát középen átfúrtuk, abba betettünk egy gyufaszálat, a fát hozzányomtuk a gyufadobozhoz, oda, ahol sercegős, aztán elhúztuk, és sutty, repült ki az égő gyufaszál. Télen, a faágon gubbasztó verebeket lehetett ezzel ijesztgetni. Muris volt… Most folytatom. Abból is kiderült, nem tréfa ez az egész, ami zajlott, hogy amikor megjött apu a lódenkabátja alatt friss kenyérrel, suttogva mesélte anyunak, hogy valakit lelőttek, ott fekszik a járdán vérbe fagyva. De igaza volt akkor is, amikor megengedte, hogy kimehessünk a házból, mert tényleg szabadság van, győzött a forradalom, elmentek az oroszok.

Mentünk a Parlamenthez Nagy Imrét hallgatni. Rengetegen voltak, és az a rengeteg ember mind ujjongott. Már kezdtem megszokni: ha forradalom van, sokan vannak. Viszont Katica nem, ezért bepisilt, és bőgött, mint a veszedelem. Nem volt mit tenni, haza kellett menni. Alighogy elmentünk, a háztetőkről géppuskával kezdtek lőni a tömegre, csurom véresen egy halom hulla maradt a téren… Ezt Varga bácsi mesélte este, és úgy remegett a keze, hogy kiesett belőle a pálinkás pohár…

Halottak napján kimentünk a temetőbe Imikéhez. Ő a bátyám, meghalt csecsemőkorában, amikor lebombázták az ostrom alatt a kórházat. Ott a Kerepesiben, Imike sírjánál éppen gyertyát gyújtottunk, mikor látom ám, hogy mögöttünk a sötétben megáll egy teherautó, és a platójáról alvadt véres emberhullákat dobálnak le úgy, ahogy a hentesek szokták a levágott disznókat. Tompán dübögtek a földre. Nagyon megijedtem… Apu és anyu elfordította a fejét, a húgom pedig egy gyertyával piszmogott, hál’ istennek nem vette észre mi történik a háta mögött.

November elején egyik éjjel feljött a Mészáros bácsi, apu barátja. Halkan, suttogva beszélgettek. Nem aludtam, hegyeztem a fülem. Hallom, hogy azt mondja Mészáros bácsi: – Könyörgök Imre, gyertek ki! Ne légy naiv, itt nagy baj lesz. Az amerikaiak szarnak ránk, az oroszok bejönnek… de nem is, mert itt vannak. Nem engedik Magyarországot kiszakadni! Gondolj a gyerekekre! Teherkocsival megyünk, hozhatod az antik szobabútort is, meg amit akarsz. Svédországban tárt karokkal várnak bennünket. Apu hallgatott, ingathatta a fejét, nem láttam, de tudom, aztán halkan, de nagyon határozottan azt mondta Mászáros bácsinak: – Maradunk.

Rá két napra látom ám, kora reggel a szobám ablakából, hogy egy vörös csillagos orosz tank fordul be nyikorogva a Jókai utca sarkára. És megáll. Olyan, mint egy nagy, randa rovar. A csövét ide-oda mozgatja, akár a bogár az undok csápját. Rosszban töri a fejit. Ahogy a függöny mögül lesem, hát egyenesen felém irányul a csöve. Nyelem a lélegzetem, nehogy észrevegyen. Lehet, hogy már lát is, azzal a szürke, hályogos szemével? Nézünk egymással farkasszemet, oda vagyok ragasztva az ablakhoz, és lassan csordogál nadrágomban a pisi. Egyszer aztán arrébb teszi a csövét a tank, pont a szomszéd, az Istváncsics doktor bácsi rendelője felé. És durrr, szétlövi a rendelőt…

1956. november 4-e volt.