Juditnak a város legrosszabb környékén, egy romos bérház földszintjén sikerült albérletet találnia. A lakás kicsi és sötét volt, számára mégis gyönyörű és nagy jelentőséggel bírt, hiszen itt vágott neki az önálló életnek. Boldog volt, hogy sikerült megvetnie a lábát a fővárosban, ahová mindig is vágyott – persze, hogy ez mennyire lehet tartós nulla segítséggel, azt sosem lehet tudni.

Már két hónapja éldegélt Budapesten, amikor összefutott Péterrel. A férfi annál a cégnél dolgozott, ahol ő, csak hát jóval "feljebb", mondhatni elérhetetlen magasságban. Ez szimbóluma volt a köztük lévő társadalmi különbségeknek is. Valahogy mégis összeismerkedtek, majd pedig - ahogy az már csak lenni szokott -, egymásba szerettek.

Idejük nagy részét Péter óriási és világos, pompásan berendezett lakásában töltötték, színházba jártak, és vacsorázni, nagyokat sétáltak. Néha elautóztak Péter nyaralójába a Bükkbe, ahol varázslatos hétvégéket töltöttek. Judit számára olyan volt az egész, mint egy tündérmese.

Gyakorta hazajárt szüleit meglátogatni, de Pétert sosem vitte magával – kimondatlanul is szégyellte az otthoni állapotokat -, ahogy a férfi se mutatta be őt a szüleinek. Judit sokat mesélt otthon az audis barna hercegről, míg Péter egy szót sem szólt a lányról.

Már féléve voltak együtt, amikor Juditban először ötlött fel, hogy mégis megismerné Péter családját, a barátait, akiket szintén nem látott még soha, bár gondolt arra, hogy nem illik majd teljes mértékben abba a közegbe, azonban az eszébe sem jutott, hogy borzasztóan kilóg ebből a körből. Amikor szóbahozta, a férfi kissé ideges lett, majd zavartan rábólintott: hazaviszi, bemutatja a szüleinek.

Amikor kiszálltak a kocsiból az óriási családi ház előtt, Judit már tudta, hogy ez nem sülhet el jól. Ó nem, nem éreztették vele nyíltan a férfi szülei az ellenzést, csupán néha tettek olyan megjegyzéseket, amelyek szíven szúrták a lányt. Úgy érezte magát az antik házban, mint az elefánt a porcelánboltban. Ő harsány volt, már-már zavaróan, a család tagjai pedig finomkodó mozdulatokkal ettek, soha egy hangos szó nem hagyta el a szájukat, és az egész lényük, a kisugárzásuk homlokegyenest más volt, mint amit Judit megszokott.

Ott volt köztük az átjárhatatlan üvegfal, mely nem lerombolható, melynek soha nem kerülhetnek egyazon oldalára. Egy kortárs magyar írónő regénye jutott eszébe, az erdélyi lányra gondolt, aki bár megkapta az állampolgárságot, itt, ebben az országban soha nem lesz igazi magyar, de már otthon is kívülállónak számít. Lám még másik országba se kell menni, hogy szembesüljük az üvegfallal.

Péter egész este szótlan volt, látszott rajta, hogy feszült, már rég megbánta, hogy egy gyenge pillanatban rábólintott erre az egészre. Hazafelé nem szóltak egymáshoz a kocsiban, mindketten saját gondolataikba mélyedtek. Amikor hazaértek szinte gépiesen szeretkeztek, majd pedig egymásnak hátat fordítva aludtak el. A vacsorát soha többé nem hozták szóba.

Két hónappal később olyan hirtelen tűntek el egymás életéből, ahogy megjelentek.