A könyv antológia, hajdan volt nagyjainktól (pl. Kölcsey Ferenctől, Tamási Árontól, Móra Ferenctől, Szemere Bertalantól, Szerb Antaltól, Széchenyi Istvántól, Csécsy Imrétől) közöl gondolatokat a XVI. századtól a XX. századig. Olyan témákat érint, mint a haza és a haladás, az anyanyelv, a sajtószabadság, a hazaszeretet, a történelmi tudat, és így tovább. Üdítő kiegyensúlyozottság jellemzi.

Lukácsy Sándor nyelvi búvárkodás helyett tágasabb teret kínál arra, hogy meghatározzuk széltében és hosszában identitásunkat, merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, satöbbi. Megkaptuk azt, ami jár: a Nemzeti olvasókönyvet, mely először 20 éve jelent, 1988-ban, és akkor is már szinte későn. A könyv nem protokolláris futam, nem az irodalmi törzsanyagot mondatja fel velünk Lukácsy, hanem olyan antológiát kínál, melyből körvonalazódni látszik szellemi önarcképünk.

Az első, ami az ember eszébe jut a kötet elolvasása után: kortársíróink milyen sokat hivatkoznak Szerb Antalra, Kosztolányira, Babitsra, azokra az írókra, akik változatos formákban vallották meg hazaszeretetüket, és ugyebár milyen szokatlan, hogy az eleinkre oly’ sokat hivatkozó íróknak nincs mondanivalójuk a hazaszeretettel kapcsolatban. A hazaszeretet tehát tabu, ezt így ki is jelenthetjük. Ahhoz képest, hogy Jókai, mondjuk, imádta a hazáját, nem jellemző, hogy bármilyen viszonyt tételeznének ma élő íróink szülőföldjükkel kapcsolatban. Így aztán, ha meg akarjuk tudni, hogy mi a magyar ma, kénytelenek vagyunk azoktól identitáskísérleteket olvasni, akik már nem élnek.