Az iskolákban lejátszódó borzalmak, szerencsére, (még) ismeretlenek a magyar emberek számára. Nálunk már egy-egy tanárverés, vagy a diákok egymás iránti kegyetlensége is kiveri a biztosítékot, és sok ilyen eset azonnal a tévéhíradók vezető anyagai közé kerül. Pedig szó sincs pisztolyokról, fegyverekről, halottakról…

Amerika azonban kénytelen szembenézni a valóság ezen részével is, hiszen már több középiskolában is lezajlottak hasonló események. Jodi Picoult története ezért igazi bestselleres telitalálta: az amerikaiaknak segít feldolgozni a gyermekhalálok borzalmát, és közben megismerteti a nagyvilággal azokat a jelenségeket, finom mozzanatokat, amelyek egy ilyen esemény bekövetkeztéhez vezetnek. S ezt hitelesen teszi. Alapos felkészülés után látott hozzá a könyv megírásához, beszélt a lövöldözésekben részt vett gyerekekkel, bírókkal, pszichológusokkal, szülőkkel: bár kitalált történetet ír le, mégis valóságosnak tűnik az egész.

A borzalmak három szinten zajlódnak, egyszerre a múltban és a jelenben. A rövidebb fejezetek nem időrendi sorrendbe írják le a történetet, hanem ugrálunk vissza a távolmúltba, a közelmúltba, a jelenbe… így egészen megdöbbentő, hogy egyszerre érezhetjük a három borzalom jelenlétét.

Az első, és legnyilvánvalóbb rettenet maga a lövöldözés. Egy 17 éves fiú egy nap bemegy az iskolába, visz magával négy fegyvert, és megöl 10 diákot, megsebesít még vagy egy tucatot. Rohangászás, sikítások, golyók és vér… A 19 percig tartó rémálom azonban sokak számára csak a kezdet, a halott diákok szülei  gyermekeiket siratják, sokan megrokkannak, tolókocsiba kényszerülnek, mások pedig ugyan megmenekülnek a testi nyomorodástól, ám lelkileg soha nem képesek feldolgozni a történteket.

Ám közben lassan az is kiderül, mi vezette ezt a fiút a szörnyű tett elkövetésére. Kibontakozik egy megalázott, elnyomott, kicsúfolt gyermek élete, aki mellé soha senki nem állt oda, akinek gyermekkora csak a szenvedésről – lelki szenvedésről – szólt. Egy olyan világban létezett, egy olyan iskolai közösségben, ahol a „menők” azt tehetnek, amit akarnak, s leginkább egy dolgot akarnak: menők maradni. Ehhez pedig az kell, hogy másokon átgázoljanak, s bemutassák a világnak, hogy ők mennyire „haláli jó fejek”. A kis gyilkos tette nem megbocsátható– ám érthető, logikus.

De az írónő még egy borzalmat beletesz könyvébe, a szülők szenvedéseit. A gyilkos gyermek szüleinek szenvedéseit. Megismerhetjük az anyát és kisfiát, amikor még épphogy megszületett a kicsi, s látható, hogy ez az anya – s az apa –, semmivel sem rosszabb másoknál, sőt, az anyuka még talán „jobb” is a többi mamánál, mert figyel gyermekeire, odaadóan neveli őket. A történtek a szülőket éppúgy megdöbbenti, mint másokat,¬ s ők azok, akik ettől kezdve a „szörnyeteg szülei”. Igazán hátborzongató, hogy tudva, mi lesz a kisfiúból, olvashatunk pici gyermekkoráról, az ártatlanság éveiről, amikor még csak egy „jaj, de édes baba!” volt. Mert az angyalkák felnőnek, és senki sem tudja, mi lesz belőlük…

Ki a hibás? – mindig ezt kérdezik az emberek ilyen helyzetekben. A könyv szerint mindenki. Nem okolható egyetlen ember – a gyilkos, a szülei, a tanárok, a diákok –, mindig események láncolata vezet el egy-egy tragédiához.

De az írónő szándéka szerint a könyv mégis leginkább a megkínzott, szerencsétlen gyermekekről szól, akik kicsit mások, mint a többiek, akikbe mindenki csak belerúg. Kevesebb tragédia történne az életben talán, ha nem taposnánk le minduntalan azokat, akiket gyengének, másnak és különcnek érzünk…

(Jodi Picoult: Tizenkilenc perc, Atheneum, 2008., 2990 Ft)