Az emberiségnek történelme folyamán nagyon sok kábítószerrel volt kapcsolata. Különböző népcsoportok különböző típusú és összetételű bódítószereket alkalmaztak szertartásaikhoz vagy gyógyszerként. De az angol gyarmatosítás idején már mint puszta élvezeti cikket kezelték a drogokat, főleg az ópiumot. A szernek azonban két arca van. Az egyik az alvilágba mutat, sötét. A függőség világa. A másik arca viszont a fájdalmat csillapítja akár baleset, akár más okból fakadó komoly sérülések esetén. A thaiföldi Ópium Múzeum őszintén és tabuk nélkül mutatja meg az ópium mindkét oldalát.

A múzeum az északi Chiang Rai tartományban található. A tartomány híres volt arról, hogy itt terült el az ún. arany háromszög: Laosz, Thaiföld és Mianmar határai érintik itt egymást. Ez a terület valaha a csempészek és drogbárók birodalma volt. Itt termelték jó részét annak az ópiumnak is, melyet Nagy-Britanniába szállítottak a XIX. század végéig.

A múzeumba lépve, egy keskeny alagút várja a látogatót. A falak egyszerű szikláknak tűnnek, de közelebb lépve arcok, testek elevenednek meg. Az egyik oldalon mintha szenvednének, kínlódnának, a másik oldalon inkább mintha megpihennének, elernyednének.

Az alagútból kilépve hatalmas, megvilágított termek sora következik, melyek mindent elmondanak az ópiumról, történetéről, használatáról és persze arról, hogy hogyan és milyen gyógyszerek készültek, készülnek belőle. Egy kisebb üvegbúra alatt még egy apró mákültetvény is található.

A falakon megrázó, sokszor szívszorító plakátok figyelmeztetnek az ópiummal való visszaélés veszélyeire. Egy percre sem engedik, hogy a látogató kizökkenjen a valóságból és elfelejtse a szer hátrányait.

A látogatókat egy ismeretterjesztő film is várja, mely arról szól, hogy a főhercegnő 1988-ban már szerette volna, ha nyílik egy intézmény az országban, mely által többet tudhatnának meg az ország lakosai is az ópiumról, de a kezdeményezés csak 2004-ben válhatott valóra. A környéken azóta a helyi lakosságot is arra ösztönözték, hogy más haszonnövények termesztésével foglalkozzanak az ópium helyett és a térséget turisztikai szempontból is csábítóbbá formálták, így már nem az ópiumtermesztés a jellemző ezen a vidéken.

A múzeum anyaga rendkívül átfogó. Az ópium teljes történelmét felöleli. Elmeséli, hogyan használták a fáraók altatószerként és hogy a XVIII. századra vált az orvostudományban is használt fájdalomcsillapítóvá, majd azután a XIX. század kedvelt tudatmódosítójává, és hogyan ihletett meg olyan embereket, mint Coleridge, Wordsworth, és éltek vele olyan óriások, mint Benjamin Franklin. Még egy korabeli patikusüzlet másolata is helyet kapott a múzeumban, ahol olyan ma már meghökkentő dolgok is találhatók, mint az akkor még köhögéscsillapító szirupként alkalmazott heroin.

Később a legális ópiumhasználat koráról, a XIX. század második feléről mesélnek a képek. Bemutatják, hogy hogyan alakult ki és virágzott az ópiumkultúra Thaiföldön és mik voltak ennek a nyugati hatásai. Bemutatják a fogyasztáshoz szükséges kellékeket, sőt még bábukkal a régi ópiumbarlangokba is nyerhetünk némi betekintést.

A következő állomás pedig már a múzeum interaktív része. Olyan hírességeket látunk a falakon, akik függői voltak az ópiumnak és közben, ha kérjük, meghallgathatjuk, ahogy volt függők számolnak be a szerrel kapcsolatos élményeikről és a leszokás nehézségeiről.

A tárlat egy csendes, fényes, tág szobában ér véget, ahol a falakon nagy gondolkodók és filozófusok idézetei találhatóak. Ide viszont egy a belépéskor látott alagúton át vezet az út. A tárlat létrehozói ezzel akarták érzékeltetni, hogy bár a szer sötét mélységekbe vezetheti az embert, van fény az alagút végén.