Nem kell különösebb bölcsesség, ahhoz, hogy megállapítsuk, ahány válás, ahány kapcsolat, annyiféle utóélet követi a szakítást. Az együttélés, ezen belül a szerelem-szeret kihűlésétől eltelt idő hossza, a kapcsolat megromlásához vezető körülmények, a pár anyagi helyzete, vérmérséklete és intelligenciája, de leginkább az határozza meg az elvált pár egymáshoz való viszonyát, hogy született-e közös gyerekük. Tetszik, nem tetszik a gyerek olyan kötelék, amely kiradírozhatatlanná teszi a legrövidebb élettársi viszonyt is. A szülőknek meg kell tanulni kezelni a válás utáni helyzetet, ki kell találni a kapcsolattartás módját – nemcsak a gyerekkel, egymással is. A válási procedúra és a rossz házasság alatt felgyülemlett gyilkos indulatok előbb-utóbb megszelídülnek. A legtöbb ember eljut arra a szintre, amikor közömbösen tud viszonyulni egykori párjához, a vadidegentől épp csak egy árnyalattal érzi magához közelebb egykori férjét, feleségét. Különösen így van ez, ha mindketten új párt találtak, új családot alapítottak. A láthatás végén úgy mennek a közös gyerekért, mintha az csak egy távoli nagynéninél vagy nagybácsinál járt volna vendégségben. Van, ahol az ex-ek kifejezetten jóban vannak, sőt az új társakkal, új gyerekkel egész dinasztiát hoznak lére. Az egykori nagycsaládok modern megfelelője az úgynevezett Patchwork-család, ma már nem generációk élnek együtt, hanem párhuzamosan férjek, feleségek, fél- és mostohatestvérek. Igen, vannak olyanok, akik a családi ünnepeket közösen ülik meg az első, második és további kapcsolatokból született gyerekekkel, párokkal. Extrém esetben egy fedél alatt is laknak a régi és újcsaládok, sőt háremszerű együttélésről is hallottunk már. A szélsőséges példáktól eltekintve is jellemző, hogy az egykori házaspár nem tud érzelmileg elszakadni egymástól. Van, hogy az előző társ megmarad bizalmas barátnak, tanácsadónak, olykor-olykor szeretőnek is. Pszichológusok szerint az érzelmi kötelék fennmaradásának jele nemcsak az „elképesztően jó” kapcsolat, hanem az ellenkezője is. Azok a párok, akik hosszú éveken keresztül osztozkodnak a közös vagyonon, vagy újabbnál újabb gyermek-elhelyezési pert indítanak a másik ellen, arról tanúskodnak, hogy nem történt meg az igazi szakítás, nem tudták elengedni egymást. „Finomabb formájában” a közös gyereknek sorolják újra és újra a kapcsolatban elszenvedett sérelmeiket, apjuk, anyjuk galádságait. Idetartozik az újférj, újfeleség nyíltszíni pocskondiázása vagy alattomos fúrása is. Az pedig már büntetőjogi illetve pszichiátriai eset, ha tettlegességig fajul a dolog. Sajnos, ez sem ritka. Különösen, ha nem a kapcsolat lassú kihűlése, hanem az egyik fél félrelépése miatt bomlik fel a holtomiglan-holtodiglanra tervezett szövetség. Minél szenvedélyesebb szerelem fűzte egymáshoz valaha a válófélben lévőket, annál hevesebb lesz bennük a gyűlölet és a bosszúvágy – tartja a köznyelv. A szakemberek szerint viszont nem ettől függ a szakítás utáni kapcsolat milyensége, hanem attól, mennyire érett személyiségek kötötték egymáshoz egykor az életüket, mennyire ismerték egymást, mennyire illettek egymáshoz. A válás után jó kapcsolatban maradók többsége, ne is érti, hogyan lehetnének másképp egykori partnerükkel, hisz attól, hogy a szerelem elmúlt, a megbecsülés és a tisztelet még megmarad. Egy harmadik házasságában élő férfiismerősöm fogalmazta meg a legszebben: „Úgy kell társat választani, hogyha már együtt nem megy tovább, a szeretet akkor is megmaradjon. El sem tudnám képzelni, hogy akivel eltöltöttem 5-10 évet boldog szerelemben, az ne legyen többé az életem része.”