Életünk döntések sorozata. Gyermekkorban a felnőttek még megkímélnek bennünket a döntés felelősségétől, a fontos kérdésekben megadják számunkra a helyes válaszokat, és ez így van rendjén. Ahogy nyílik az értelmünk, egyre több „döntést vonunk saját hatáskörünkbe”, s kívülről is egyre több felelősséget testálnak ránk. Ha szerencsénk van, eldönthetjük, hogy szoknyát vagy nadrágot veszünk fel, banánt vagy almát kérünk, hintázni vagy labdázni akarunk, hogy az angyalarcú kislánnyal vagy a szurtos kisfiúval játszunk a játszótéren.
Gond akkor van, ha elvesznek az arányok. Ha nem dönthetjük el, hogy éhesek vagyunk-e vagy sem, mert háromóránként így is, úgy is ennünk kell; hogy odaadjuk-e a pöttyös labdát a szomszédkislánynak vagy sem, mert apu úgyis kölcsönadja; hogy hosszú hajat akarunk-e vagy sem, mert anyu úgyis minden nyáron rövidre vágatja. Gond az is, ha döntenünk kell, kit szeretünk jobban aput vagy anyut, melyiküknek adjunk igazat, melyiküket válasszuk, kihez költözzünk…
Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy a következményeket belássuk, és a nyomokat felfedezzük felnőtt életünkben is. A döntésképtelentől a rögtönítélő zsarnokig széles a skála, sokfélék vagyunk, sokféleképpen döntünk, attól függően gyerekkorunkban mit láttunk, mit tanultunk meg.
Tudjuk-e, merjük-e vállalni a döntés felelősségét vagy mástól várjuk a problémáink megoldását. A keresztúthoz érve gondosan mérlegelünk, vagy kalandor módra belevágunk az ismeretlenbe, esetleg fejvesztve rohangálunk körbe-körbe, és az útjelző táblákat keressük. Felismerjük-e az útjelzőket, tudunk-e választani belőlük, hiszünk-e nekik? S ha rossz útra tévedtünk, tudunk-e visszafordulni, merünk-e új utat keresni?
A következő két részben azt vesszük sorra, hogy a „felhőtlen” gyerekkor után, milyen fontosabb elágazási pontok várnak ránk, hogyan választunk útirányt, és kérhetünk-e, kaphatunk-e segítséget.
Kapcsolódó cikkek:
$$2921$$
$$2922$$
