A gyászkeretes oldalakon egy anya utolsó napjainak története, a haldoklás stációi, a temetés körülményei a huszadik század végének deszakralizált idején, az egyik gyereke elbeszélésében. Az öregség és az elmúlás pátoszmentes krónikájában a tét nagy: az anya halálának, és persze „úgy általában” a halál misztériumának megírása.

Amikor 1985-ben először megjelent A szív segédigéi, még sokkal izgalmasabb volt a szöveg szövegessége, az egyenesen az arcunkba tolt intertextualitás, a teremtett, tehát mesterkélt szószövet, mint a trükkökkel - most már láthatóan nem is oly jól - leplezett mondanivaló: a halál kimondhatatlansága.

Hiszen a halál, jellegénél fogva, maga a nemlét. A puszta tagadás. Annak tagadása, ami volt, létezett, de immár egész egyszerűen csak megfoghatatlan, felfoghatatlan hiány. Hiányérzet - a saját létünknek egy eleddig integráns részét képező másik lét hiányának érzete. Ami százszorosan fáj, ha ez az élet, mely megszűnt, eltűnt, nincs már, önnön létünk eredeztetőjéé: az édesanyánké.

Mert erről szól A szív segédigéi. Az édesanya elvesztéséről, amit Esterházy a haldoklás, a temetés és az előtoluló emlékek által mutat be kifinomult művészi távolságtartással. És a distancia: a groteszkség, a naturalizmus, a kölcsönvételek nélkül manapság nem lenne, nem lehetne hiteles a mélyen átélt fájdalom kifejezése.

A szív segédigéit olvasva rájöhetünk, mitől is szép a szépirodalom. És rá kell jönnünk arra is, hogy a szóterek szépsége valamiképp hasonlatos a halálhoz: szavakba nem önthető minőség, ami az egymásból kibomló és harmonizáló részletek alkotta egész alaptulajdonsága, ám inkább körülhatárolt, de be nem töltött (akár transzcendentálisnak is mondható) érzet, mintsem pozitív jelenlét.