A biokert úgy kezdődik, hogy az ember beveti az egész területet csalánnal, majd lekaszálja, és hagyja, hogy a csalán belekomposztáljon a talajba. Így hát beügettem egy Hermész-boltba, és kértem néhány kiló csalánmagot. Az eladó csuklani kezdett, majd kihívta a főnököt, a raktárost, a takarítónőt, és felszólított, ismételném meg a kérésemet. Be kell vallanom, ekkora hahotát soha életemben nem hallottam. A boltvezető könnyes szemmel, fulladozva bocsátott el: – Asszonyom, higgye el, a csalán, az kinő.
És lőn. Amikor megérkeztünk a faluba, nádtetős házikónk udvarán akkora csalánerdő fogadott, hogy csaknem a kéményig ért. Lekaszáltuk, majd beástam a csalánt a kiskertbe. Helybeli szomszédasszonyaim pedig útban a szőlőhegyre, letámaszkodtak a vállukon vitt kiskapára, és barátságosan figyelték, mit művelek. Az volt az érdekes, hogy egyre többen lettek. Én egyik kezemben ásóval, másikban a becses könyvvel igyekeztem elhinteni érdeklődő hallgatóságom előtt a modern kertművelés alapjait, amit csillogó szemmel hallgattak. Irén, a harmadik szomszéd megszánt: – Ne vessek neked két sor gyökeret meg répát? Van még egy kis trágyám is.
Sértetten utasítottam vissza, és ujjammal követve, hol tartok a biokönyvben, tettem, amit előírt: elvetettem a retket, salátát, hagymát, és kis sorjelzőkre alkoholos filctollal felírogattam, melyik sorban ki lakik.
Eközben megismerkedtem a falu összes asszonyával: a messzebb lakók is hajlandók voltak húszpercnyi kerülőre azért, hogy ne csak szóbeszédből ismerjék, hanem élőben is lássák a szemüveges, városi asszonyt, aki könyvből kapál. Afféle helyi nevezetességgé léptem elő, etettek-itattak, kaptam házi sütésű pitét, bodzaszörpöt és törkölypálinkát, és naponta többször is kikérdeztek, hogyan is tervezem azt a biomicsodát. Miközben egyre jobb barátnők lettünk, fogamat összeszorítva bizonygattam: láttok ti még csodát!
Láttak is. Két hétre el kellett hagynom a terepet, és amikor visszaértem, a biokertben térdig értek a frissen kikelt, libegő csalánhajtások. Kétségbeesve kerestem a sorjelzőket, hol is a vetemény. Átszaladtam Irénhez, nála láttam ugyanis egy nyeles nagyítót. Irén, zsebébe rejtve a kívánt eszközt, még a tésztagyúrást is abbahagyta, gyanús sietséggel indult velem a tetthelyre, majd szemrevételezve, amint négykézláb kutatok egyetlen körömnyi retek után, megjegyezte: – Hát, olyat öregapám se látott, hogy öreganyám nagyítóval keresgesse a hagymát! Pedig az is pápaszemes volt szegény, isten nyugosztalja.
A kert mégis hozott a konyhára, nem is keveset: az asszonyok, akikkel közben összebarátkoztam, kosárszám hordták nekünk a veteményt, igaz, egyszer se mulasztották el megkérdezni: – Nem baj, hogy nem bioborsó?
Folytatása következik...
Kapcsolódó anyagok:
$$1458$$
$$1576$$
