Életem legjobb dolga Te voltál,

Hónapokig csak egy ábránd,

Csak egy kósza gondolat, mi bennem élt,

És láss csodát! Rám néztél!

Vert a szívem, akár egy egéré,

Betoppantál, mint egy égi tünemény,

Nem tudtam lépni, nyelni, se beszélni,

Éreztem, Te leszel az Igazi!

Hagytam is magam sodorni az árral,

És nem bántam meg, Te vagy életem párja,

Félre is dobtam mindenem Érted,

Akkor is, most is, csak Te éltetsz!

Így is lett, nem csalt az érzés,

Testem, lelkem és szívem örökké Tiéd,

Akkor és ott tudtam, hogy Te leszel,

Aki engem végleg rabul ejt.

Azt hittem, hogy megvan az igazi,

Nem kell tovább keresni, kutatni,

Az én hitem, lám, beigazolódott,

De Ő bennem nagyot csalódott.

Öt hónapja már, hogy elküldtél,

De bennem az érzés nem hűlt még,

Ha volna rá mód, hogy enyém légy,

Megragadnám, el nem engedném.

Ha kitartottál volna mellettem,

Összetenném a két kezem,

Ez az élet nélküled

Csupa kín és gyötrelem.

Mindennap látlak és belepusztulok,

Nem érinthetlek, nem hallom hangod,

Mindig gyönyörű vagy, mint egy álom,

Mindenedet úgy imádom!

Addig voltam boldog, míg foghattam kezed,

Bújhattam melléd, ölelhettelek,

Ez mára csak az emlékemben él,

Magamra hagytál, tőlem elmentél.

Fontos voltál, és nem mondtam Neked,

Ez az érzés sírig lesz velem,

Nem tudok mit tenni, nincs több sansz,

Nincs lehetőség, mód vagy revans.

A hiányod még mindig űrt okoz,

Nem segített drog, se nő, se alkohol,

Nem tudok szabadulni tőled,

És ez nagy baj, kérlek, értsd meg!

Már a nap sem úgy süt, mint régen,

Elmentél, és azóta csak felhő van az égen,

Nem oszlik a köd, csak nő a fájdalom,

Rád gondolok, Édes, éjjel és nappalon.

Úgy hiányzol, Drága, mint senki még soha,

Nem is ismerlek, de mégis imádlak,

Szeretlek Téged, bár ez nem kölcsönös,

Ilyen az élet, hát nem különös?

Szeretlek Téged, s minden kis hibád,

Nem tudok nem gondolni Rád,

Annyira szép vagy és oly gyönyörű,

Nem értelek, miért jobb egyedül?

Nem hittem soha, hogy velem megesik,

Hogy lelkem valahol rabságba esik,

Szívem hatalmas várfalad mögé szorult,

Azóta napjaimra ködfátyol borult.

Szüntelen fájdalom, emésztő kín,

Szerelmünk folyóján a romba dőlt híd,

E romok gátolják érzéseim útját,

Melyek ezért nem jutnak el hozzád.

Mindennap remélek és várom a jelet,

De nem jön, nem jön semmi felőled,

Olyan vagyok neked, mint egy idegen,

Pedig ennek nem kell, így legyen.

Soha nem feledlek, biztosan tudom,

Szívembe zárlak és tovább indulok,

Hol fogok kikötni, magam sem tudom,

Céltalan bolyongok szerte a világon.

El kell, menjek, nem bírom már tovább,

Nincs senki, se rokon, se barát,

Nem tart már itt engem semmi,

Az érzéseim nem érti meg senki.

A múzsám lettél, megihlettél,

Szememben a könnycsepp belőled él,

Duzzad, hízik, egyre nagyobb,

Benne a napfény visszaragyog.

Vége van és nincs tovább,

Nem fut a szekér, a ló sem húzza már,

Tovagurult az esélyem,

Mint gyöngykavics a folyó medrében.

Nem süt rám a napnak sugára,

Ő is látta eme nagy hibámat,

Hiba volt elengedni téged,

Nem tudlak feledni, viszlát, Édes!