Állítólag a „filmírók szerszámosládájában a zombi-film jelenti a csavarhúzót”. Női természetemnél fogva barkácsolni ugyan nem szeretek, de szívesen bekukkantok a dolgok mögé, főleg ha ott valami rejtélyes és titokzatos világ vár rám. Valahol ilyen ez a műfaj is, mely eddigi életemet messze elkerülte…

Mivel is állok szemben?

A zombik olyan hamvaikból feltámadt halottak, akik élő hússal táplálkoznak és egyetlen igen erős érzetük van csupán: folyton éhesek. Az szinte mindegy, hogy a halott fekete mágia folytán vagy valami rejtélyes vírus, sugárzás, ismeretlen anyag hatására válik zombivá, ez jó alapot képez egy vértől fröcsögő sztorihoz, ahol egymást harapdálva és a fertőzést terjesztve apránként egyre több és több élő halott jut főszerephez.

A zombi kultuszt elsődlegesen a karib-tengeri fekete törzsek vudu hitéből eredeztetik, ahol alkalomadtán a régi szertartásokkal halottakat is feltámasztottak és ezekről generációkon át számos történetet meséltek. A fekete törzsek misztikus és megdöbbentő vudu szertartása meglehetősen bizarr egy messziről jött európai számára, melyben nem mellesleg nagy szerepet játszottak a dobok, a vér látványa illetve íze, a mérhetetlen mennyiségű alkohol és a kábítószer (a táncra perdülő halottakon ezek után meg sem lepődünk…)

Míg akkor a szeánszok elsődleges célja az volt, hogy egy nagy erővel rendelkező mágus újra élővé „varázsolja” a halottat, majd saját szolgálatába állítsa, addig a hollywoodi filmvásznakon megelevenedő zombikat jobbára már nem irányítja senki, maguk uraiként lakmároznak jóízűeket. Máig tisztázatlan, hogy mennyi igaz a halottak feltámasztásából és a vudu hit különös szertartásaiból, mindenesetre művek tucatjait építették fel ezekre a történetekre a filmgyárosok.

Az első zombi film tűzkeresztsége…

Egy bizonyos kor után meglehetősen kellemetlen beismerni, hogy az ember még sohasem nézett olyan filmet, mely élő halottak vérengző uralmáról ad számot. Annak ellenére, hogy nem vetem meg a borzongást és szeretem azokat a filmeket, ahol a fotelkarfát szorítva csak az ujjaim között merek rálesni a képernyőre, a zombi műfajjal (ciki, nem ciki) közelebbi ismeretségbe nem kerültem. Az elmaradt dolgok bepótlására és a gombamód szaporodó műfajkedvelők nyomására megszületett az elhatározás: ha fogcsikorgatva is, de nekiülök egynek és bepillantást nyerek az élő halottak világába.

Természetesen pár szakavatott jó tanácsra és instrukcióra szükségem volt, melyeknél a filmcímek mellett első helyen szerepelt, hogy popcorn falatozással meg sem próbálkozzam, úgysem fog sikerülni. Sem előtte, sem utána…

Mivel négyből három zombirajongó listája tartalmazta a Holtak hajnala című filmet, így „nincs más hátra, mint előre” alapon erre került a választás: megnéztem. A film alapos elemzésétől eltekintek, és csak annyit árulok el, hogy sokként talán csak az első 10 perc hatott rám. A szomszéd kislány átlátogat egy kis „harapnivalóért” a jól sikerült pásztoróra után, békésen szunyókáló szerelmesekhez és egy jól irányzott harapással megfertőzi a ház urát, aki maga is zombivá változik. Mivel szeretett asszonykája van hozzá legközelebb, így őt szeretné elsőként megkóstolni, akinek természetesen nagy nehézségek árán sikerül elmenekülni. Az eszeveszett rohanás elkezdődik: a vér fröcsög, az izgalom nagy, a város ég, az utcán tucatszám mászkálnak az élő halottak.

   

A film néhol unalmas, néhol kifejezetten humoros, melyet néhány jó helyre tűzött káromkodás is tarkít. A készítők nem spóroltak a hatásvadász elemekkel, van benne minden: vicces fiú a szomszédból, kutya, gyerek, dzsigoló, meleg orgonista és terhes nő, természetesen a gyors mozgású, testrészeket marcangoló zombik mellett. Bár a társaságomból a film közepénél többen tüntetőleg kivonultak, engem a „vajon mi lesz a vége?” kérdés ott tartott. És hogy mi lett a vége? Szépen lassan elfogytak az ép, egészséges és normális emberek, ezzel együtt újabb hatalmas rejtélyt vetve fel: ha mindenki zombivá változik, utána egymást fogják megenni? Mivé lesz így a zombivilág?