A képek azt ábrázolják, amivel a gyerek saját környezetében állandóan találkozik. Felidézik mindazt, amit a gyermek a képen látható tárggyal vagy személlyel cselekvése közben átélt.

A legelső képeskönyvek oldalanként egy-egy tárgyat, háziállatot, közlekedési eszközt, és a leggyakrabban végzett cselekvéseket ábrázolják. Ezek a mutogató képeskönyvek, mert hol a gyerkőc, hol pedig a felnőtt, esetleg idősebb testvér nevezi meg az ábrázolt tárgyakat, állatokat. A tárgy és a szó kapcsolata ilyenkor mutogatás, keresgélés közben rögződik.   A mutogató képeskönyvek képei között nincs összefüggés. Ilyenek a „mi ez”, az „add ide” és a „nézz körül” című könyvek. A kisgyerek az ismeretlen szavakat megtanulja, az ismerős szavakat gyakorolja, és közben ráébred, hogy mindennek neve van.

Ehhez a felismeréshez társul az az öröm, hogy ő is tudja a képen látható tárgyak nevét, és azt is felfogja, hogy az, amit lát, nem azonos vele. Ez a tapasztalat segíti én tudatának fejlődésében, az őt körülvevő világ elhatárolásában.

Azok a képeskönyvek, amelyekben egy-egy oldalon több tárgy képe látható, a rendszerezés kialakulását segítik. Ezeket nevezzük „ keresgélő képeskönyveknek”. Ilyenek a baba ruháit, használati tárgyait, vagy az állatokat, a közlekedési eszközöket, az évszakokat és a napszakokat csoportosító lapozgatók.

A mesélő képeskönyvek már szövegesek. A család, a bölcsőde, az óvoda, a mindennapi élet eseményeit mondják el összefüggő képsorokban.

Ezekhez a mesélő is fűzhet olyan történeteket, elbeszéléseket, amelyek a gyerekekről szólnak. A mesélő képeskönyvekben több olyan játékos mese is található, mint Móricz Zsigmond Iciri-piciri című meséje. Ezekben a könyvekben nagyon fontos, hogy a kép és a szöveg egyenrangú, művészi értékű legyen. Ha ismeretterjesztő a könyv, akkor a képek a valóságnak megfelelőek, világos, logikus magyarázatúak legyenek. Ha szépirodalmi jellegű, akkor a gyermekirodalom értékes, irodalmi műveit jeleníti meg a rajzoló sok színnel, művészi játékossággal.

A lapozó könyvek már az igazi könyvekhez hasonlítanak, de még vastagabb, sokszor lemosható lapokból készülnek. Esetenként a lapozó könyveket is felhasználják a csemeték játékukban, szállítják teherautón, az iskolába és a dolgozóba is mennek vele.

A széthajtható könyv átmenetet a játékeszköz és a könyv között. A gyerekek gyakran építenek belőle, járdának, kerítésnek, hídnak használják. A leporelló arra is alkalmas, hogy a szőnyegen ülve, guggolva, térdelve, hol közelebbről, hol távolabbról nézhesse, szemlélhesse a gyermek a képet.

Kivel és hogyan nézegesse a kisgyerek a könyvet? Egyedül, a mesélővel és a társával. Bármely életkorban kerül is a kicsi kezébe a képeskönyv, akkor jelent igazi örömet, ha megtanítjuk a gyereket látni. A képi látás fejlesztése nem más, mint megfigyelésre nevelés. Ez úgy kezdődik, hogy észrevesszük, eltanuljuk a gyerektől a felfedezés, a csodálkozás örömét: az érdeklődését, pedig azzal fokozzuk, hogy mi magyarázzuk a könyvben lévő képet.

Nagyon sok egy és két év közötti apróság a képeskönyvet majd fordítva tartja a kezében. Mi felnőttek ezt azzal magyarázzuk, hogy a lapozgatás nagyobb örömet jelent, mint a képnézegetés. Feltételezzük, hogy a gyermek még azt sem tudja, hogy milyen szögből, oldalról, kellene néznie a képet, s ezért tartja fordítva. Nem kell minden áron megfordítanunk a képeskönyvet.

A kisgyerek úgy bánik a képen látható tárgyakkal, személyekkel, jelenségekkel, mint a valóságban. Megsimogatja a cicát, a virágokat megszagolja, a kutyát visszaugatja, az autót berregteti. Ha hozzászokott ahhoz is, hogy az, aki vele képeskönyvet nézeget, a képekhez dalt, mondókát vagy verset fűz, esetleg egy megtörtént vagy egy kitalált történetet kapcsol, akkor ezt is utánozni fogja.

Ezeket a kellemes emlékeit idézi majd fel, amikor egyedül nézegeti a könyvecskéjét. Ilyenkor énekli majd a kiskacsa, fürdik dallamát és szövegét, ha kacsát lát, és mondogatja majd a bodri kutya, sétál című verset, ha kutyával találkozik.

A babáról a saját babája, az öntözőkannáról a nagypapája kertje, a vonatról egyik utazása, a repülőgépről pedig az jut majd eszébe, amit a televízióban látott. Egy szóval mindenről beszél, ami vele megtörtént, és ami rá a legerősebben hatott. Amit a saját szavával nem tud megfogalmazni, azt elmondja mondókával, verssel, vagy énekkel.

A gyerek, miközben a képeket a legapróbb részletekig megfigyeli, a kérdések tömegét zúdítja a szülőkre, nevelőkre, de még az idősebb testvérekre is, a vele egykorú társakra is. Mi ez? Ki ez? Hol van? Hová megy? Mit csinál? Mit gondol? Ezerféle kérdés és közöttük a miértek és a hogyanok is.

Hárs László, Miértek, és hogyanok c. versében ezt írja:

„Hogyha nyár van, hol a tél? Egész télen hol a nyár? Mikor nem fúj, hol a szél? És hogyha fúj, hová száll? Fényes délben hol a Hold? Sötét éjjel hol a Nap? Ha kimosták, hol a folt? Ha nem habzik, hol a hab? Miért nem úszik a csibe? A hal miért nem repül el? Az eső miért esik le? Miért nem esik soha fel?”

A kérdező soha sem fárad el, aki válaszol, az már inkább. A választ megtagadni nem szabad, mert a gyermek a kérdéseire kapott válaszokon keresztül képet kap a világról, és azt is megismeri, aki a válaszokat adja, és annak viselkedését eltanulja.

A gyerekek felismerik a képeskönyvekben a jól ismert mesét, elbeszélést megjelenítő képeket is. A kép felidézi azokat az emlék- és fantáziaképeket, amelyek mesehallgatás közben keletkeztek. Lehet azonban a kép a legszínesebb fantáziajátékok elindítója is. A könyvből képzeletben kiemelt labdát a gyerek úgy kapja el és dobja vissza, mint az igazit, a perec darabokra törhető és kiosztható, a pohárból inni lehet, a repülőgépet utánozva repülni. Nem kell hozzá más, mint egy gyerek és egy olyan játszótárs, aki ezt a csodálatos játékot elhiszi, megérti, és tovább folytatja.

A kép és a szó együtt a tevékenység örömét hozhatja létre. A kicsik értelmi fejlődését, emberi kapcsolatainak alakulását, érzelmi életének gazdagodását szolgálja.