Egy kis házban élt Apa, Anya és a kislányuk Az édesapa imádta lányát, aki mindig nyakig olajos volt, mert segített szerelni, hiszen még alig múlt 2 éves. Egy őszi napon a lány kapott édesapjától egy házilag készített paprika jancsit, amely dobolt, amikor húzták. Örömmel ment a nagyszülőkhöz, megmutatni az új játékot. - Anyám, vigyázna a kislányra, mert van egy kis dolgom, nem sokára jövök-mondta az édesapa. Puszilgatta, ölelgette a kislányt, mint aki örökre búcsúzik, ő édesapja távozása után elmerült a játékban, majd arra lett figyelmes, hogy egy bácsi idegesen beszél a nagyszüleivel. - Gyertek gyorsan mert a fiatok lelőtte magát!- mondta a bácsi. Sajnos már nem lehetett rajta segíteni. Pár nap múlva egy olyan helyre mentek, ahol a kislány találkozott az imádott apukájával, de ő egy asztalon aludt, díszes ládában. Nem tudta miért van ez így, de nagynénjének csak annyit mondott: „Az apukám alszik, nem szabad hangosan beszélni.”
Teltek- múltak a napok, hetek és egyszer csak egy ismeretlen bácsi jelent meg az anyukájával, majd másnap már az anyukáját sem találta a kislány. Nagyszüleivel élt tovább. A vidám, cserfes lánykából halk szavú, visszahúzódó, idegenektől félő kislány lett. Imádta nagynénjét és a férjét, akik időnként elvitték magukhoz, ahol mindent megkapott, sajátjukként szerették, mivel nekik nem adott a sors saját gyermeket.
Az óvodát már náluk kezdte a kicsi, és velük maradt továbbra is. Teltek az évek eljött az iskola, az első osztályát kitűnő eredménnyel zárta. A nyári szünetben játszott, biciklizett a barátaival, feljártak Budapestre cirkuszba, állatkertbe, vidámparkba.
Ám egy napon egy néni kopogott az ajtón. Kiderült az édesanya jött el. - Sógor, szeretném elvinni a lányt egy hétre nyaralni hozzánk, hogy megismerje a féltestvéreit – mondta. A lány örült, boldogan ment, de ha tudta volna, mi vár rá nem indul el. A hétből hónap lett és egyre többet sírt. Levelet írattak vele haza, hogy nagyon szeret itt lenni, itt akar iskolába járni, nem akar már többé hazamenni. Vágyakozva nézett ki a kapun minden nap, hátha megjelenik az utcában nagybátyja bordó zsigulija. De nem érkezett senki. Ahogy így állt a kapu előtt, egy néni egy tábla Kedvenc csokit nyomott a kezébe, majd odasúgta a kislánynak: - Ezt Tatus küldi – mondta, és tovább ment. Tatusnak nevezte imádott apját. Ezután reggeltől estig a kapuban állt, nem evett, csak várt. Néhány nap múlva, elmerülve a gondolataiban nézett a kapun kifelé, észre sem vette, hogy megint itt van a csokis néni, de nem egyedül jött: távolabb egy férfi állt és integetett. Majd egy nagy irodába mentek be, de a kislány nem engedte el Tatust egy pillanatra sem. Már késő délutánra járt az idő, mikor beültek az autóba és elindultak a hazafelé vezető úton. Sötét volt már, amikor megálltak egy vendéglőnél, hogy bekapjanak pár falatot. A lánynak sült krumplit rendeltek, mert az volt a kedvence, de nem ment le egy falat sem a torkán. Nagyon vágyott már haza.
Másnap volt az évnyitó, de elkésett, mert a fáradtságtól nem tudott felkelni. Elkezdődött a tanítás, de már nem az a kislány volt akit tavaly megismertek az osztálytársai. Hetente többször jártak egy nénihez, aki beszélgetett a vele, majd lassan ismét elfogadta az osztálytársait, régi barátait. Még mindig jó tanuló volt, de sokat rontott az osztályzatain. Továbbra is mindent megkapott, nagyon boldog időszaka volt ez gyermekkorának.
Egy napon megint egy nagy irodába kellett mennie. Örökbe akarták fogadni, de az édesanya nem mondott le róla, de addig harcoltak, amíg nyolcadikban már az új nevén kapta kezébe a bizonyítványát Jöttek a középiskolás évek, de az imádott Tatus beteg lett, és a lány alig töltötte be a 16 évet, megint elvesztette az apját.
17 évesen már kezében volt a jogosítvány, majd leérettségizett. Következett a munka. Egyik nap levelet vitt a postás a munkahelyére ismeretlen írással. A levél így kezdődött: Drága Kislányom! Nagyon szeretnék veled találkozni, hallom már dolgozol... Kíváncsiságból a lány felkereste, de nem tudta anyunak hívni. Többet nem találkoztak. Ekkor jött a következő csapás nagyapja is követte a fiát az égbe. Férjhez ment a lány megszülettek gyermekei. Férje kegyetlen volt vele ha ivott: szidta, verte. Egy nyári napon a nagymama is megpihent örökre.
Fogadott anyja nehezen viselte lánya szenvedéseit: egy szép napon a lánya az ágy mellett talált rá. A kórházban azt mondták nincs remény. Hazajött, elment a templomba és imádkozott. Másnap megint ment a kórházba, a legrosszabbra készülve, de megtörtént a csoda. Haza hozta a kórházból, otthon ápolta, etette, pelenkázta, forgatta, fürdette. Kaptak még 6 hónapot együtt, de kevés volt, hogy megköszönje mindazt amit tőle kapott. Próbált ezalatt az idő alatt mindent visszaadni, amit csak kapott. A férje nem segített neki, mindent egyedül kellett csinálnia, még a családot is ellátni. Egy május éjszakán aztán örökre néma maradt a száj.
Közben neki is szüksége lett volna kórházi kezelésre, de férje nem engedte el. Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy talpra álljon. Amikor már úgy néztek ki a dolgok, hogy minden rendben. Újra kopogtatott a balszerencse. Ezt is neki kell megoldani, mert a férje nem foglalkozik vele A lány kereste féltestvéreit, édesanyját. Válaszra sem méltatták, pedig bízott abban hogy néha megbeszélhetnek néhány dolgot. Nem baj eddig is egyedül volt és megoldott mindent, de most már fél, hogy fogytán az ereje nem bír már több terhet cipelni, de még a kicsi most kezdte az első osztályt. Harcolnia kell, fel kell még nevelni őt is.
Nem szeretné az apjukra hagyni a gyerekeket, mert így is nap mint nap megkapja férjétől: olyan k. vagy mint a jó édesanyád. Akármit csinál semmi sem jó neki. A házat nem akarja elhagyni, hiszen abban nőtt fel. A boldogságot a gyermekei jelentik számára, de a nagyobbik még több gondot és megoldásra váró problémát zúdít anyja fejére. Nagyon sokat nélkülöz, hiszen a gyerekek a fontosak.
A külvilágnak semmit sem mutat, magába fojtja bánatát. Néha, ha már több van pohárban... Rám zúdítja összes fájdalmát. De ezért lennének a barátok. Remélem már a következő 40 évet boldogságban, megpróbáltatások nélkül fogja élni...
