„Hinni kell az álmainkban, még akkor is,

ha lehetetlenül nagynak tűnnek! És akkor megvalósulnak. ”

Péter Szabó Szilvia (NOX)

Áll a tengerparton az öreg gyöngyhalász, már álmodni sem mer,

Ó mily végtelen nagy, mély és kegyetlen a tenger.

Csónakja is öreg már, megkopott, immár cölöphöz kötve,

Fiatalon bezzeg dacolt a vad tengerrel, s vihar hiába tört rá süvöltve.

Szeretne még egyszer utoljára lemerülni, le a zöldes mélybe,

Hogy a gyöngykagyló kínban született könnyét most magának kérje.

Bármely árat szab is érte a tenger, azt mind megadná érte,

Ó, bár csakúgy, hogy a kezébe fogva, a szívére szorítva csak nézze!

Keblére ölelve csak egyszer érezhesse át, rátalált egy igazgyöngyre.

Ahogy a kagylóba került homokszemből gyöngy lett, neki hull most a könnye,

Hisz’ ezután már öreg szíve soha többé nem szállhat le a mélybe,

Lelke, hogy így utoljára felhevült, az sem számít, hogy már mindennek vége.

Eddig mind’ másnak merült le a kagylóknak tisztán fehéren fénylő gyöngyéért,

Ó, ha most az egyszer, utoljára rátalálna az igazgyöngyre, önmagáért.

Csendes most a Tenger, halkan szelíden csobbanva Álomfény csillan ezernyi fodrán,

Ahogy áll a halász, csillogó hűs cseppeket hagy hívogatón meztelen lábán.

Gyorsan eltelt vele mindaz, ’mit adott eddig számára az élet,

Önmagában áll, s társtalan szíve újra meg újra kérdi, élete miért így érjen véget?

Nem bánná azt sem, ha a tenger mélye szívét most örökre befogadná!

Gyönyörűség volna, ha egy örökreszóló, végső ölelésért az életét is odaadhatná.

Igazgyöngyért cserébe adni egész lelkét, ha ezt megadná neki a végzet,

Ím itt az idő… az alkonyi nap vérszínű bíbor melegénél érni véget!