Szóval!

Kezdhetem azzal is, hogy nekem van 2 féltestvérem. Mindkettő édesanyám révén, ők anyukám első házasságából születtek. Miután édesanyám és édesapám összeházasodtak, megszülettem én. Mindig szerettek, mindig kényeztettek mind a szüleim, mind a testvéreim. Boldog családnak számítottunk. Aztán történt valami. Édesanyám szívbeteg volt, már gyerekkora óta. Gondolom, hogy rosszabbul érezhette magát, mint szokta és az alkoholhoz fordult. Körülbelül 1-1,5 évig ivott. Délutánonként, hétvégenként. Édesapám nem bírta egyedül a gondokat, és azt találta ki megoldásként, hogy ő is ivott. Sokszor volt veszekedés, kiabálás, néha-néha még pofozkodás is a szüleim között. Teljesen szétbomlott a család.

Aztán, amikor 11 éves lettem édesanyám meghalt. Tagdiaként élte meg mindenki. Testvéreim sírtak, családtagok sírtak még apám is. Én nem. Nem értettem miért siratja mindenki, amikor mindig csak veszekedett, kiabált! De persze ezt annyi idősen az ember nem mindig megfelelően fogja fel. Azóta apám nem szokott le az italról. A 2 bátyám amilyen gyorsan csak lehetett elköltöztek otthonról, mert apám gyakran kötözködött velük, és a szemükre hányta, hogy nem a saját gyerekei.

Ottmaradtam egyedül kislányként az alkoholista apámmal. Én főztem, mostam, takarítottam.

Aztán 7 évre rá apám öngyilkos lett. Egy világ omlott bennem össze. Sírtam, reszkettem, sajnáltam. Egyedül maradtam a nagyvilágban 18 évesen. Az egyik bátyám segített, amiben tudott. A másik a temetésre se jött el. Szerinte apám jól tette, amit tett! E kijelentése óta a bátyámmal nem beszélek, hiszen apám nevelte fel, ő adott neki is meg mindent, ugyanúgy mint nekem.

Ma már tudom, hogy jobb lett volna édesanyámmal és édesapámmal felnőni, még ha ittak is, mert a szüleim voltak, ők a családom. De már csak a temetőben mondhatom el nekik ezeket.

Most 25 éves vagyok, lediplomáztam, van egy párom, akit imádok, van egy jó munkám, lassan szeretnénk babát. Ma már nem vagyok egyedül, lett családom és van, akire számíthatok a bajban.

És tudom, hogy mik azok a hibák, amiket nem szabad elkövetnem az életben. Tudom, hiszen megtanultam a leckét. Az élet sok dologra megtanított. Mindenkinek szeretném erősen javasolni, hogy nem szabad feladni! Mindig van mélypont, de fel lehet belőle állni, ha az ember akar és küzd! Maga az élet jó, csak nem mindig látjuk benne ezt meg!

Üdv: Anikó

(A képek illusztrációk!

Továbbra is várjuk leveleiteket: info@donna.hu)