Amiről viszont mi utasok nem tehetünk, az az, hogy nincs elég hely a reggeli buszokon. Alig lehet felpréselődni, és ha mégis sikerül, akkor újabb problémával találjuk szembe magunkat. Már megesett velem, hogy egy ilyen heringjáraton egy kisgyerekkel a lábaim között utaztam, miközben ki kellett csavarnom a karomat, hogy elérjem az egyetlen szabad kapaszkodót, és egész út alatt élvezhettem egy piacra siető idős hölgy kosarát, ami a veséimhez tapadt. Valószínűnek tartom ezek után, hogy azoknak is komoly kihívást jelent a kapaszkodás ilyen esetekben, akik minden este gyakorolják a Káma-Szútrát. Persze, ha szerencsésen meg tud valaki támaszkodni, akkor kapaszkodnia sem kell, hiszen a többi ember megtartja, és így egy váratlan fékezésnél sem lesz komoly baja.

Ha mégis megtörténne, hogy esetleg üres helyek vannak, akkor is célszerű ellenőrizni a kiválasztott ülés állapotát, ugyanis sikerült már vizelettől nyirkos helyet is elfoglalnom, és bár nem sütötte a nap, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki már árnyékszékként használta.

Néha azonban a leszállás megy nehezen. Főleg, amikor egyszerre öt idős hölgy állta körül odalent az ajtót, teljes mértékben elzárva a menekülési utamat, a levegőtlen buszról. Megálltam hát. Néztem őket, és ők is néztek engem. Igazi vadnyugati hangulata volt a helyzetnek, mintha arra vártunk volna, hogy ki rántja elő elsőnek a pisztolyát. Úgy láttam, nem látják át a helyzet súlyát. Majd megkérdeztem, hogy miért állnak a leszálló utasok útjába, hiszen gyorsabban tudnának ők is felszállni. Az egyikük azt mondta, hogy ilyen idős korban már annyira nem sietnek. Súlyos másodpercek teltek el, miközben átfutott az agyamon, hogy a sofőr miért nem unta meg a várakozást, hiszen a nénik nem engedtek le, és nem is szálltak fel. Majd megunva a várakozást, áttörtem a sorfalat, hadd tudjanak pletykálni a mai tolakodó, radikális ifjúságról.

A föld alatt egy másik világ tárul elénk. Ha valaki a felszínen akar elérni egy járművet, az addig fut, amíg nem biztos benne, hogy a vezető megvárja. Azonban ha biztossá válik ebben a dologban, akkor lelassít, és általában az utolsó öt-hat métert már lassan lépkedve teszi meg, és nem is száll fel gyorsabban. Na, a metró ezért más. Már a mozgólépcsőn is sietnek az emberek, sűrűn ismételgetve a beakadt szöveget: „Szabad lesz?” És aztán sietősen rohannak, amíg el nem érik a biztonsági sávot. Ha a falak között éppen látnak egy nyitott ajtajú metrót, akkor addig a pillanatig sietnek, amíg fel nem szállnak rá. De ha már mindkét lábuk érinti a jármű belsejét, hirtelen lelassul az idő.

Nyugodtan megállnak az ajtóban, és azon gondolkoznak, hogy vajon jobbra, vagy talán inkább balra sétáljanak-e. Az sem zavarja őket, hogy esetleg ezen magam is elgondolkoznék, csak egy kicsit beljebb, hiszen odabenn van hely bőven, de a Hang már felszólított, hogy „Tessenek vigyázni, az ajtók záródnak!”. Egy ilyen eset után tanultam meg egy életre, hogy a metró ajtaja az egyik legerősebb dolog a világon – egy hétig díszítette egy-egy lila csík a két vállamat.

De csípett már oda HÉV is, amikor a Nemzeti Színházból hazaindulva futottam az utolsó járat után. A sötétben jól láthatóan virított a fehér ingem, és az utolsó métereket is rohanva tettem meg, szó szerint fölszálltam volna a járműre, ha oldalról nem kapok gellert az ajtó egyik szárnyától. Egyszer pedig, egy villamosra felszállva próbáltam a barátnőmet biztonságba helyezni. Egy óvatlan pillanatban becsukta az ajtókat a villamos vezetője, kívül hagyva a kezemet. Az ajtók szélein elhelyezkedő gumicsíkok miatt egyáltalán nem volt fájdalmas a dolog, vidáman tudtam integetni a járókelőknek és az autósoknak, akik viszonozták az ősrégi üdvözlési módot.

Kapcsoldó anyagok:

$$4288$$

$$2501$$

$$2502$$