A tahiti társadalomban ősi művészetnek számít a tetoválás. A fiatal lányok szexuális érettségét éppúgy jelezte, mint a társadalmi rangot. Egy korabeli francia utazó feljegyzései szerint a tahiti nők ágyékukat és hátsó felüket sötétkékre festették, Cook kapitány pedig a tahiti "tatau"-ról szóló további történetekkel tért haza – innen a gyakorlat angol nyelvű elnevezése: "tattoo". Nem sokkal később azonban a misszionáriusok megérkezése vetett véget a tatau virágzásának. A tahiti tatau azonban ma újra reneszánszát éli.

A tahiti testfestéshez hasonló gyakorlat élt egyébként a csendes-óceáni szigetvilág számos más pontján is, többek között Polinéziában és Szamoán is. A polinéziai tetoválás motívumai elsősorban részletesen kidolgozott geometriai formák felfestését jelentette, amelyeket egy életen át javítgattak, kiegészítettek, gazdagítottak, míg végül az egész testet befedte a tetoválás. Szamoáról egy 1772-es expedíció utasai azt jegyezték fel, hogy a bennszülöttek gyönyörűen megmunkált selyemnadrágot viselnek, amely egészen a térdükig ér, vagy néha még tovább is. Az csak közelebbről nézve derült ki, hogy ezek a nadrágok tulajdonképpen levehetetlenek, hiszen tetoválással kerültek viselőikre. Így aztán a külső szemlélők a teljesen meztelen embert is tökéletesen felöltözöttnek láthatták – a megfelelő távolságból.

Új-Zélandon szintén dívott a tetoválás szokása: a moko, vagyis a maori törzsek tetoválása – mely alól csak a rabszolgák és a közemberek voltak kivételek – vad és félelmetes arcot kölcsönzött a harcosoknak, és egy elegánsan tetovált test jogos büszkeséggel töltötte el tulajdonosát, aki így természetesen a nők nagyrabecsülését is elnyerte. Az asszonyok maguk is buzgón vetették alá magukat a nem kevéssé fájdalmas eljárásnak, melynek során ajkaikat sötétkékre festették, megvalósítva ezzel a tökéletes maori szépségideált. Gyakran a nők állát is tetoválással díszítették, sőt néha az arcra is került néhány spirálvonal a nagyobb hatás, no meg a jobb arcszín kedvéért.

Béres Szilvia írása