Ebből a csapdából az egyik kiút, ha elkönyveljük, hogy partnerünk egyszerűen más. Leporoljuk a sztereotípiákat, és kijelentjük: „feleségem csak egy fecsegő asszonyka, gyerekes viselkedésű, komoly kérdésekhez nem értő”, vagy „férjem egy indulatos macsó, aki nem képes az érzelmeit kimutatni”. De jó ez a megoldás?

– Megalázott feleség voltam – vallotta be Kati, aki két évvel ezelőtt temette el férjét. – Mindent a férjem intézett, én voltam a „te úgyse értesz ehhez” asszony. Meg a házicseléd. Eleinte mindez rendben levőnek tűnt, én vártam otthon, a férjem jött, amikor jött, mindig megmondta, mit kell csinálnom, mit kell gondolnom. Akkor szégyenkeztem csak kissé, amikor feljöttek hozzánk a barátai, leültek meccset nézni, én pedig hordtam nekik a sört. Ugyanis ilyenkor csak úgy röpködtek a férfi-megjegyzések. Például, hogy minden nő pletykás, meg butuska, akik a saját kis világukban élnek, ostoba romantikával és érzelgősséggel gondolnak az életre. Vagyis a nők semmit se értenek a világból – állították.

– Még rosszabb lett a helyzet, amikor észrevettem, hogy párom a fiaimmal komolyabban beszél, mint velem. Őket tartotta felnőttnek, pedig még alig múltak akkor 10 évesek, és én voltam a gyermek. Lassan a fiaim is parancsolgatni kezdtek nekem, ugráltattak, kioktattak. A gyerekeim már felnőttek, a férjem meghalt – és mostanában, így, az öregedés felé haladva, egyre többször jut eszembe mindez. Lehet, hogy elrontottam az egész életemet? Hagytam, hogy belekényszerítsenek egy szerepbe, amiben boldogtalan voltam. De fel sem merült bennem, hogy lehetne másképp is csinálni, hogy a házasság különböző, de egyenjogú felek kapcsolata is lehet. Minden fiatalabb nőnek csak azt tanácsolhatom, legyen önmaga a kapcsolatában, s ne hagyja, hogy a férfiak besorolják egy alacsonyabb rendű kategóriába!

– A nők! Semmi sem jó nekik! – sóhajtotta Zoltán, amikor Kati élettörténetét végig hallgatta. A 43 éves építésvezető épp a másik nagy hibába esett bele első házassága alkalmával, úgy tekintett feleségére, mint egy vele teljesen azonos lényre. – Műszaki ember lévén fiatalságomat szinte kizárólag fiútársaságban töltöttem. Együtt lógtunk, együtt gondolkodtunk. Amikor megismerkedtem leendő nejemmel, úgy tűnt megtaláltam a hozzám tökéletesen passzoló embert. Jött velünk kocsmázni, lehetett vele beszélgetni mindenféléről, rá lehetett bízni mindent, egyszóval okos és vagány lány volt.

– Már két éve voltunk házasok, amikor az első gondok felmerültek. Egyre sűrűbben várt szemrehányásokkal: miért megyek el otthonról olyan sokszor, miért fontosabbak a barátaim, mint ő, miért nem hallgatom meg? Leültünk és meghallgattam. Ekkor meg az volt a baj, hogy én miért nem beszélek az érzelmeimről. Hümmögtem pár szót, tényleg igyekeztem – de neki ez is kevés volt. Aztán az is baj volt, hogy állítólag mindent neki kellett intéznie. Azt mondta, ő ezt nem bírja, neki épp elég a háztartás, a munkája és a gyerekek. Ekkortól én intéztem a hivatalos ügyeket, de persze jött a szemrehányás egy idő után, hogy miért hagyom ki a döntésekből…

– Mindig úgy bántam vele, mint egy teljesen egyenrangú emberrel, de a válásunkkor már azt ordibálta nekem, hogy én nem is szerettem őt igazán, nem védelmeztem, nem törődtem vele, nem babusgattam eleget. Vagyis nem bántam vele nőként. Ma már másképp bánnék vele, megtanultam a leckét: egyenlők vagyunk, de nem egyformák! De ez persze csak elmélet. Most egy új kapcsolat kezdetén vagyok, és kérdéses, hogy a gyakorlatban is meg tudom-e ezt valósítani. Mert, hogy milyenek a nők, és mit is akarnak valójában – ezt igazán ma sem tudom.

Nő és férfi talán soha nem értheti meg teljesen egymást. Mások vagyunk. Aggódunk, amikor a másik semmi veszélyt nem lát, vagy épp ellenkezőleg, belevágunk merészen dolgokba, amitől a másikat a frász töri ki. Beszélni akarunk, máskor hallgatni, de csak a legritkább esetekben vágyik a két fél ugyanakkor ugyanarra. Ráadásul másként mutatjuk ki szeretetünket.

Egyetlen dologban azonban biztos, hogy egyformák vagyunk. Vágyunk a tiszteletre, arra, hogy partnerünk annak fogadjon el, akik vagyunk. S jó kapcsolat csak akkor jöhet létre, ha a partnerek nemcsak elfogadják és tisztelik az eltéréseket, hanem szeretik is ezt a különbözőséget.

Kapcsolódó anyagok:

$$2045$$

$$2049$$