Jó apám, mint dolgos banki ember minden év végén – és május elsején, november 7-én, meg egyéb, akkoriban ünnepnek számító napokon – ajándékot kapott a cégétől. Nem pénzjutalmat, mert ez a szocialista morállal nem volt összeegyeztethető, hanem főleg vázákat és pohárkészleteket. A papám jó munkaerő volt. A jutalmak is érkeztek sorban, és lassan minden szekrény, könyvespolc teteje megtelt különféle, a vágott virág tartására alkalmas edénykékkel, a szekrényekben pedig egymás hegyén-hátán aludták álmukat a kicsomagolatlan poharak. Azt hiszem, a mamám is jó munkaerőnek számított, így ő is „bűnös” volt abban, hogy a pici lakótelepi lakás váza- és pohármúzeummá változott át. Olyan mennyiségben érkeztek hozzánk, hogy bár testvéremmel szorgalmasan törtük a poharakat, majd miután felnőttünk, és családot alapítván magunkhoz vettünk néhány pohárkészletet, még ma is felbontatlanul áll édesanyám vitrinében négy garnitúra…

De míg egy poharat lehet használni – vagy legalább félre lehet tenni a gyermekeknek stafírungnak –, addig a töménytelen vázával nem tudtak mit kezdeni szüleim. Persze, a zömük ronda volt, amolyan giccses szocialista „remekmű”, de akadt közöttük egy-két zsűrizett iparművészeti munka is. A rondák egy-egy takarításkor „véletlenül” eltörtek, de még a szép darabokból is túl sok volt, pedig 10 ezer könyvünk volt – vagyis volt szekrény bőségesen a lakásban –, mégsem fértek már sehova.

Viszont ajándéknak ideális!

Ha valaki most azt hiszi, hogy szüleim a madárkás vázát nagyszüleinknek adták, és következő évben pedig visszakapták, az nagyon téved! Az élet ennél bonyolultabb!

A madárkás, feketetalpú, csorbafülű vázát egy házasulandó ifjú pár kapta. Egy olyan család, amely tagjai szinte soha nem találkoztak anyai nagyszüleimmel, maximum egyszer bemutatkoztak egymásnak. Vagyis Nórika és Pistike – az ara és vőlegénye – tuti, hogy nem adott vázát ajándékba nagyiéknak.

De akkor hogyan került vissza édes nagymamámhoz, majd hozzánk? Ez volt az a rejtély, amelyet szüleim hetekig igyekeztek megfejteni. Merre ment a váza, hová vezetett az útja? Egyszerűbb lett volna rákérdezni a rokonoktól, de mégiscsak kínos a nagyinak nekiszegezni a kérdést, hogy „kitől kaptátok a vázát?”. Így maradt az elméleti munka, a „ki kit ismerhet” alapon boncolgatták a kérdést, valahogy úgy, ahogy a történészek igyekeznek kideríteni, hogy honfoglaló ősink milyen útvonalat is jártak be. Pontos útvonalterv végül nem készült, de annyit megállapítottak, hogy minimum 5 család lakását díszítette már eme portéka…

Teltek az évek, és gyermekként annyira nem foglalkoztatott a probléma, hogy a vázával törődjek – a fáramászás és a békafogás jobb buli volt. Ám egy napon már nem volt lakásunkban a váza. Feltehetően be lett díszesen csomagolva, és valaki megkapta ajándékba…

Ezért, ha valakinek van a birtokában egy ilyen virágtartó szerkezet – ne feledjük: két madárka, rügyező fák, fekete talp, picit csorba fül –, az jelentkezzen. Mert akkor ő és én, a cikk szerzője szegről-végről rokonok vagyunk!

Kapcsolódó anyagok:

$$2072$$

$$2079$$