Már kislányként is megfordult a fejemben a macijaimmal, és hajas babáimmal való játék során, hogy milyen jó lenne egy kistestvér, akire lehetne vigyázni és úgy foglalkozni vele, mint a nagyok. Sokat játszottam papás-mamást, utánoztam szüleimet, de ekkor még nem tudtam, hogy milyen nehéz lesz felnőttként helytállni, és ugyanebbe a szerepbe igazából belebújni.

Tiniként átéltem a „diákszerelmeket”, a boldogság és csalódások sorozatát, majd a jelenlegi komoly és hosszú távú kapcsolatomban felmerült a kérdés: Akarok-e már gyereket és ha igen, mikor jön el a megfelelő pillanat? Ez a „fészekrakó ösztön” mindnyájunkban kialakul, ha akarjuk, ha nem, és egyértelmű jelek utalnak arra, hogy már megértünk a gyerekvállalásra.

Érzem, hogy eljött ez a pillanat és felvetettem a páromnak, lassan ideje lenne bevállalni egy babát, hogy megkoronázzuk vele szerelmünket, de erről Ő még hallani sem akar. Arra hivatkozik, hogy még nincs meg a kellő anyagi hátterünk, és egyre későbbre tolódik a gyerekvállalás, hisz manapság már 35-40 évesen is szülhetném első gyermekünket, és az orvostudomány is eléggé fejlett ahhoz, hogy gond nélkül növekedhessen a kicsi a pocakomban. Folyamatos lemezként hallgatom, hogy sok lemondással, kötöttséggel jár a felnevelése, megváltozik az eddigi életvitelünk, túl sokba kerül…

Hiába sorolom neki, hogy az előnyeit kell szem előtt tartani és nélküle nem teljesedhet ki az életünk. Fantasztikus érzés lenne látni, ahogyan felnő, hallani az első kimondott szavait, mosolyogni az ügyetlenségein, együtt játszani és elcsodálkozni azon, hogy napról napra egyre okosabb. Szenvedek az állandó konfliktustól, már nem akarok a témával felhozakodni a páromnak, mert csak veszekedés lesz a vége. Tudom, hogy érzelmi és lelki változások váltják egymást a kilenc hónapon át, kételyek merülnek fel bennem: „Vajon jó anya leszek?” Miért ne lennék az! De ahhoz, hogy ez kiderüljön, kellene egy gyerek is... Lehet az lenne a megoldás – amit sok nőtársam csinál –, hogy azért is teherbe esni, és lezártnak tekinteni az ügyet? A szülés utána a karjaiban tartva úgyis megenyhülne a párom, és rájönne, hogy nekem volt mindvégig igazam abban, hogy gyermekünk olyan, mint egy falat kenyér, nélküle egyszerűen elképzelhetetlen az élet!

A témáról hamarosan elolvashatjátok egy férfi véleményét is.