Ha nagy leszek, könyvelő leszek, mint Anya. Persze, ez nem biztos, mert Anya már nem akar könyvelő lenni. Utálja a számokat. Írni szeret, meg iskolába járni. Most újságíró iskolába jár. Pedig rendes anyukák nem járnak iskolába.
Én írni se, meg iskolába járni se szeretek. Csak olvasni, de azt nagyon. Ezt Anyától örököltem. Meg sok-sok könyvet is. Anyának mindig csillog a szeme, ha meglátja a régi pöttyös meg csíkos könyveit. Azt mondja, ha nagyobb leszek, mindet elolvashatom. Már alig várom. Addig meséket olvasunk.
Szeretem, ha Anya olvas, mert akkor minden szereplőnek külön hangja van. Nem tudom, hogy férhet bele ennyi hang egy ilyen pici anyukába. Bár szerintem Anya egyáltalán nem pici, de ő azt szokta mondani: „Ha nem alszol eleget, olyan kicsi maradsz, mint én.” De én nem bánom, szerintem ő sem akar nagyobb lenni, mert akkor nem olvasna késő éjszakáig. „Így sem érek a végére – sóhajtja – annyi restanciám van!” Ez igaz, egy csomó könyv meg újság van az ágya mellett, egész torony. Ez lehet a restancia? Persze, neki nem kell szépen elpakolni a dolgait mielőtt lefekszik!
Anya azért nem rendetlen: állandóan, pakol, mosogat, takarít – utánunk. Én a pakolást nem szeretem, a rendet sem, csak nem merem megmondani, mert Anya olyan büszke, ha „végre egyszer félóráig rend van a házban”. Ilyenkor mosolyog.
Szeretem, ha Anya mosolyog vagy nevet. Ritkán nevet, akárcsak a többi felnőtt. Biztos azért, mert olyan sok dolga van. Én szívesen segítenék, de tudom a „komoly dolgok” „nem gyerekeknek valók”. Minek kell ennyi komoly dolog? Jó lenne néha játszani! Anya a komoly játékokat szereti, „ebből legalább tanulhatunk” – mondja, de én játszani akarok, nem tanulni. Azért szombat reggel, amikor beugrom a nagyágyba, ő is élvezi a birkózást. Püföljük egymást a párnákkal, és úgy kacagunk, hogy még a könnyünk is kicsordul. Szeretem, ha Anya nevetés közben sír, de ha csak úgy, azt nem. Olyankor én is szomorú leszek, rám ragadnak a könnyek is. Ilyenkor összebújunk. Szeretek Anyával összebújni.
Szeretem, ahogy odasúgja: „Mi lenne velem nélküled?” Nem tudok válaszolni, mert el sem tudom képzelni, hogyan élhetne nélkülem. Igaz, ott van az öcsém, de ő mégiscsak egy fiú! Vele nem lehet lányos dolgokról beszélgetni. Nem is tudja, melyik a pörgős szoknya, hogy a fodros blúzhoz sima szoknya és hogy a szűk nadrághoz magas sarkú cipő illik. Ki mondaná meg Anyának, melyik fülbevalója csilingel a legszebben és melyik rúzsának van a legjobb íze? Ki lenne az ő „szépség tanácsadója”? Ki lenne, az ő csillaga, napsugara, tündérkéje, macskamanója?
Még jó, hogy megszülettem. És az is jó, hogy pont az ő kislánya lettem. Jó, mert én olyan vagyok, mint Anya. Vagy olyan leszek…
