Kedves Donna!

Szeretném kérni, hogy így, Anyák napján köszöntsétek azokat az édesanyákat, akiket a gyermekük nem tud megköszönteni! Mert sajnos vannak gyerekek, akik korán elmentek, már nem lehetnek velünk, vannak gyerekek, akik nem tudnak beszélni, és vannak olyan gyerekek, akik nem tudnak megfogni egy csokor virágot. ..

Ezek az édesanyák az anyaság összes kínját megjárták már, sokszor az anyaság örömei nélkül. Bevallom, magam felé is hajlik a kezem, egyik kisfiam meghalt, a második halmozottan fogyatékos, a lányom "csak" epilepsziás. Azt hiszem, az anyaság majdnem minden poklát végigjártam már. De engem legalább a lányom tud köszönteni. De biztos vannak az oldalon olyan édesanyák, akiket senki sem köszönt fel Anyák Napján. Nekik szeretnék küldeni legalább egy virtuális csokrot! Mert emlékezni muszáj, még ha fáj is, akkor is, ha vannak olyan napok, amikor rettenetesen nehéz, és olyankor jó érzés, ha van valaki mellettünk, mellettük...

Kérlek benneteket, ne írjátok ki a nevemet. Na, nem mintha ez valami nagy titok lenne, de nem szeretem, ha sajnálnak. Talpra álltam, nekem ez az életem, viszonylag derűsen szemlélem a világot. A szomorúságomat szeretném megtartani magamnak.

Köszönöm szépen!

Kedves levélíró!

Mélyen igazad van, legalább egy virtuális virág jár azoknak az anyáknak is, akik nem ölelhetik magukhoz gyermeküket.

Jómagam is elveszítettem egy 20 hetes magzatot. Az ilyen emlékeket nem lehet kitörölni egy anya szívéből, hiszen – aki járt hasonló cipőben, az pontosan tudja –, egy ilyen idős gyermeket már meg kell szülni. Miközben az anya tudja, hogy halott csecsemőt hoz a világra.

A „szülés” után egy olyan kórterembe kerültem, ahol hasonló sorsú anyák feküdtek. S bár a szomorúság tapintható volt, nem voltak könnyek, zokogások, panaszkodások: az anyák vállalták fájdalmukat, támogatták, segítették egymást.

Emlékszem egy fiatal cigánylányra, aki ikreket várt, s amikor este kiment a mosdóba az egyik magzat… Rohantak hozzá a nővérek, vitték a műtőbe, pedig az a lány annyira reménykedett, hogy megmaradnak gyermekei…

Emlékszem egy másik anyára, egy 43 éves nőre, akiről azt mondták, hogy meddő, és soha nem lehet gyereke. Aztán csoda történt, ilyen idősen teherbe esett. Ám kiderült, hogy a magzata olyan genetikai rendellenességgel születne meg, hogy maximum 1-2 napot élhetne. El kellett vetetni…

Emlékszem arra az anyára, aki hatszor volt terhes, és a sok terhességéből csupán egy lány gyermek maradt életbe. Ő is 24 hétre született, de hála az orvosoknak, sikerült megtartani. Volt több gyermeke, aki megszületett, majd egy éven belül meghaltak. A többi gyermek vagy súlyosan sérült és el kellett még magzati korban vetetni, vagy meghalt az anyaméhben. Ő mondta, olyan végtelen szomorúsággal a hangjában, hogy szinte elszippantották előlünk a levegőt, és légüres térbe kerültünk ott a kórteremben: – Ez még mindig jobb, mint kis koporsót temetni…

Ők mind anyák, még akkor is, ha nem nevelhetik fel gyermekeiket, ha nem láthatják, hogyan okosodik, szépül a kisded. Jár nekik egy szál virág…