Nagyobbacska vagyok, már éppen iskolás. Szemem könnyel teli, homlokom a hűvös üvegnek szorítom, és addig integetek a repülőgép után, amíg az apró repülő bogárként belemosódik a levegő kékjébe. Hogy fogom kibírni a három hosszú hetet nélküle? Mi lesz velem és a testvéreimmel a sötét téli délutánokon, amíg anyám haza nem ér a munkából? Hogy gyűröm majd le az utált főzeléket, ha nem lesz, aki minden falat mellé mesét szőve, a számba kanalazza? A hetekből hónapok lettek, intő jelként, hogy a szüleim házassága  romokban hever.

Tizenegy éves vagyok – erre pontosan emlékszem –, amikor anyám beadja a válópert. Az emeletes ágy tetején sírva kiabálom: nekem nem kell másik apa! Anyám szeme is könnyes, ő nem apámat, hanem a saját életét siratja. A válás sokáig elhúzódik, apám gyakran napokra eltűnik. A biztonságérzetem imbolygó tákolmányon billeg. Érzem, elveszítem őt hamarosan.

A gimnázium első évében járok, lázadó énemnek az addig felhőtlen apás hétvégék egyre terhesebbek, az apai kontroll egyre jobban zavarja a kicsapongásaimat. Már nem vele szeretnék moziba menni, a szombat estéimet sajnálom a közös főzésekre. Ciki ahogy megfogja a kezem az utcán, szégyellem, amikor trabantjával megáll az iskola előtt. Valami elmúlt volna? A gyerekkorom? Ő nem szól, de tudom, nagyon bántja az egész.

Érettségire készülök, először mutatom be apámnak a fiút, aki kedves nekem – akkor még egyikünk sem tudja, hogy ő lesz a fiaim apja. Gyanakodva méregeti, kit választottam. Hónapok múlva nyugszik bele, hogy a döntéseimet már nem irányíthatja. És évekkel később ismeri csak be: jól  választottam.

Kórházban vagyok, legidősebb fiam néhány órája született meg. Apám az ágyam mellett áll, ízlelgeti a szót: nagyapa. Amikor kezébe veszi az első unokáját, egy könnycsepp bújik meg a szeme sarkában. Nem szólok, melegség járja át a szívem, úgy érzem újra kerek a világ.

Elmúltam harminc, a harmadik gyerekem két éves. A három fiú nem sok szabadidőt hagy, napok telnek el anélkül, hogy felhívnám apámat. Ő hetente meglátogat minket, időnként rábízom a fiúkat. A gyerekkori meséit immár az én csemetéim hallgatják óriási szemekkel. Egy októberi napon villámcsapásként érkezik öcsém telefonja: apámnál daganatot találtak! Az erő minden cseppje elszáll belőlem, napokra lebénít a hír. Szegényes fantáziám sem tudja elképzelni, hogy elveszítsem őt.

Az októberi ősz gyönyörű, a kórház kertje sárga levelekkel borított. Apám fején sildes sapka. Belé karolok, nyelem a könnyeimet, vidáman próbálom mesélni neki, mi történik otthon, mialatt infúzióból kapja karjába a gyógyító „mérget”. Ő erős, mint mindig.

Újra ősz van, a daganat nem lett kisebb, a kemoterápia egyre jobban legyengíti apám erős szervezetét. Nem bírok tovább várni, másik orvost keresek. Ő vonakodva ül be az autóba, idegenkedik minden új dologtól. Másik kórház, másik orvos, másfajta kezelés. Brutálisabb, kockázatosabb, mint az eddigi, de teljes gyógyulást is hozhat. Nincsenek kétségeim: tudom, érzem, hogy nem fogom elveszíteni őt.

Fél év telik el, az őssejtbeültetést tavaszra időzítik. Hetekig nem láthatom: az intenzív osztályon tilos a látogatás. Már melegen süt a májusi nap, amikor egy délelőtt végre érte mehetek. Lötyögnek rajta a ruhák, teste alig nagyobb az enyémnél, háromszor állunk meg pihenni, amíg az autóhoz érünk. A lábadozás ideje nagyon hosszú. Minden nap látogatom. Órákig beszélgetünk, ő az ágyban, én a mellé húzott széken ülök. Felidézzük a régi dolgokat, elmesél olyasmit is, amiről eddig sosem beszélt. Újra kerekedni látszik a világ...

Tegnap együtt ebédeltünk. Nem merem elkiabálni, de lassan két éve tünetmentes, a kontrollok egyre ritkulnak. Kinőtt a haja, felszedett pár kilót, a tavaszi virágoskertjét tervezgeti, nyaralást szervez a barátaival. A gyerekkorom ugyan végleg a múlté, de már nem ciki, ha megfogja a kezem,  nem kéri számon ha később érek haza, mégis az apám marad mindig.