Nem tudom, hogy dicshimnuszt zengjek-e vagy inkább átkot szórjak a kitalálójára. Mert mi volt régen? Az ember bement a munkahelyére, ha valaki el akarta érni, akkor ott felhívhatta, de a meló után szabadság volt egészen addig, amíg haza nem ért, ha egyáltalán volt otthon telefonja, mert az sem volt egy egyszerű eset. Volt, aki négy-öt évet is várt azután, hogy egy bizonyos összeget már befizetett előlegként, míg végre bekötötték a várva várt vonalast.

Miből állt ez a szabadság? Az utolérhetetlenségből. Elmehettél a barátaiddal egy kis kocsmázásra, sétálhattál egyet a Duna parton, találkozhattál a barátnőddel, és amíg haza nem értél, kitalálhattál valami okosságot, amiért ennyivel később kerültél haza.

De a mobil rabszolgává tesz. Mert mi van ma? Ha időben nem vagy otthon, az asszony már csörög, hogy hol vagy szívem, kihűl a vacsora. A telefont pedig nem lehet kikapcsolni, mert az gyanús. Viszont a háttérzaj mindent elárul, tehát nem mondhatod, hogy tovább tartott az értekezlet, miközben behallatszik az RTL Klub híradó vezetőjének bájos hangocskája, mert a sötét szobában a barátnőd gyorsan bekapcsolta a TV-t.     

A mobil pontatlanná is tesz. Ma már egészen ritka, hogy valaki pontosan ér oda a megbeszélt találkozóra, mert tudja, ha késésben van, legfeljebb megcsörrent, hogy ugye a forgalom! Tehát késik egy negyed órát legyek türelemmel. Én pedig, akihez eddig órát lehetett igazítani, ahelyett hogy azt mondanám, hogy …, illetve ezt mégsem, ennél talán valami finomabbat, kényszeredett mosollyal megjegyzem, hogy van ilyen, ne aggódj, várok. És ugyanilyen megértő vagyok, amikor újabb tizenöt perc elteltével megint udvariasan elnézést kér, és közli, hogy mindjárt érkezik.  

A mobillal hatalmat szerzel. Míg régen elég volt, egy percre fel és bekapcsolni minden elektromos szerkentyűt a lakásban a táncdalfesztiválos szavazásnál, most arra biztatnak, hogy küldjek emeltdíjas SMS-t XY melletti szimpátia nyilvánításomhoz. De lehetőleg ne csak egyszer, mert akkor az én jelöltem nem jut tovább. Vagyis pénzért megvásárolhatóvá vált a tehetséges és a tehetségtelen egyaránt.  

De a mobil hasznos is tud lenni. Az első alkalom, amikor megtapasztalhattam, hogy vannak olyan helyzetek, amikor normális cél érdekében is érdemes mobilt használni, nemcsak jelentéktelen trécselésre, Siófokon történt 1997-ben. Egy amerikai énekesnővel készültem interjút készíteni a strandon felállított hatalmas színpad mögött egy sátorban. A menedzsere mondta, hogy fáradjak be, a művész azonnal a rendelkezésemre áll. Odabent egy asztalon és két széken kívül csak egy nekem háttal álló, majd fel-alásétáló lány volt, aki vagy negyed órán keresztül beszélgetett valakivel a mobilján. Annyira civil volt a helyzet, hogy nem is tudtam, mit keresek ott. Aztán amikor befejezte, megfordult és ott állt velem szemben smink nélkül, akire vártam Cheryl Crow Grammy díjas énekesnő. Ne haragudj – mondta - de egy ilyen hosszú turnéban ez az egyetlen mód, ahogy a családommal a kapcsolatot tartani tudom.

A mobil vakká tesz. Igazán jól szórakoztam, amikor két ember találkozót beszélt meg egy szálloda halljában és mivel nem találták egymást, többször is telefonálgattak, hogy hol is van a másik, s csak ők nem vették észre, hogy négyszer is elsétáltak egymás mellett a fülükön a mobiljukkal. Én meg nem szóltam.

És a mobil süketté is tesz. Ha valaki telefonál, akkor általában ordít. Nem számít, hogy utcán van-e, vagy tömegközlekedik, nincs tekintettel arra, hogy engem nem érdekel, hogy hülye-e a főnöke, hogy kire haragszik, vagy éppen kibe szerelmes. Múltkor, amikor a metrón ülve mellettem egy lány enyelgett a mobiljába, megcsörrent az enyém is. - Édes öregem – mondtam. - Mellettem egy liba gágog és nem hallok belőled semmit. Csak utána vettem észre, hogy a kocsiban mindenki engem figyelt.

Lehet, hogy én is megsüketültem?