A kamaszkor elmúltával ifjúvá cseperedik az ember, és lassan beköszönt az első igazi szerelem. Már nem gyermekek találkoznak egymással, hanem felnőttek, akik testileg és lelkileg is éretté váltak a hosszú párkapcsolatra. Nem a kíváncsiság vagy a megfelelni vágyás űzi őket egymás karjaiba, hanem a bennük dúló érzések. Ám hiányzik még a tapasztalat, legfőképpen az a tudás, hogy egyszer minden szerelem elmúlik – vagy legalábbis átalakul –, s hogy a kihűlt érzelmek után is van élet és boldogság.

Ez az a szerelem-típus, amit a legjobban ismerünk, hiszen a legtöbb film és könyv erről szól. Úgy véljük, mindenki egyformán átéli ezt, sőt, szinte kötelező is fiatalon szerelmesnek lenni. Pedig ez egyáltalán nincs így! Ahány ember, annyiféle érzelem létezik, vannak, akik Rómeó és Júliaként akár meg is halnának egymásért, más ember egyszerűen szereti és kedveli partnerét, és olyanok is akadnak, akik szinte képtelenek a szerelem érzésére. Nehéz lenne eldönteni, hogy ez utóbbi csoport tagjai mázlisták, vagy végtelenül szerencsétlenek. Amikor éppen átéljük a szerelem izgalmát, akkor szánjuk őket – nekik kimarad az életükből ez a gyönyör –, ám amikor csalódunk, akkor mélységesen irigyeljük őket.

Mert minden szerelem valahol egyszer véget ér, ha más nem, akkor a halál választja el a szerelmes párt egymástól. Ám egyik szerelemi bánat sem annyira lélekölő és kegyetlen, mint az ifjúkori szerelem okozta bú. Éppen azért, mert teljesen átadja magát a fiatal az érzéseinek, egy szakítás nem csupán a partner elvesztését jelenti, hanem a világ összeomlását. Felnőtt fejjel szinte butaságnak hangzik, de mégis érthető, ahogy egy húszéves kijelenti: Soha többé nem leszek szerelmes…, és soha többé nem fogok tudni mosolyogni…

Dehogynem…

Persze lehet egy fiatalkori szerelemnek a házasság is a vége. Ez a gyönyörű befejezés: ásó, kapa, nagyharang, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A valóság azonban rácáfol a mesékre. Bármennyire szeretnénk is a szerelem tüzében égni életünk végéig, ez az érzés elmúlik, amikor az a bizonyos szerelem hormon kiürül az ember szervezetéből. Állítják a hozzáértő szakemberek, hogy maximum két évig lehetünk szerelmesek, ezután bizonyos, hogy a lángoló érzés kialszik. Helyette kialakul(hat) a másik tisztelete, segítése, szeretete, ám ez már nem azonos a kezdeti érzéssel.

Sokszor éppen ez okozza a fiatalkorban kötött házasságok végét. Az a fél, amelyik úgy érzi, hogy az elmúlt érzés hiányt okoz neki, keresni kezdi az újabb szerelmet, szeretne ismét felülni a szédítő és borzongató élmény-hullámvasútra. Hiszen az igazi szerelem olyan, mint egy kábítószer, aki egyszer él vele, az már nehezen tud leszokni róla.

Több komoly kapcsolat kell ahhoz, hogy az ember megtanulja: a szerelem érzése mellett mennyire fontos a másik tisztelete és barátsága, és nem biztos, hogy az állandó lángolást kell keresni és űzni. Meg kell tanulni azt is, hogy minden múlandó, és annak kell örülni, ami éppen jut nekünk, ha csak hajszoljuk az elérhetetlent, akkor a boldogtalanság vár ránk. És hogy nem szabad egy lapra feltenni mindent, mert a szerelem után is van élet, és nem mindegy, hogy milyen.

Ám ez az, amit a szerelmes fiatal még mind nem tud…

Kapcsolódó anyagok:

$$1294$$

$$1306$$

$$1310$$

$$1324$$

$$1449$$