Most sokan felszisszenhetnek, azt gondolván, „hogy persze, mindez szép gondolat, csak éppen a valóságban ilyen nem létezik”. Valóban élnek napjainkban olyan nők – nem is egy-kettő –, akik olyan mélységesen kiábrándultak a sok csalódás által, hogy már kicsit sem mernek hinni a férfiaknak, és ez által önmagukban sem bíznak, aminek eredménye, hogy életük hátralevő részét már abszolút az egyedüli létre rendezik be.

Az a helyzet, hogy az ilyen típusú nőket ki szeretném ábrándítani: igenis rohangálnak a világban olyan férfiak, akik a fent leírtaknak megfelelnek, ráadásul nem is olyan messze, a mi kicsiny országunk utcáin is nem egy ilyen található, csak kell, hogy meglegyen azon képességünk, hogy fel tudjuk ismerni őket.

Hogy mivel tűnnek ki a tömegből? Azzal, hogy egyediek, figyelmesek és olyan ötleteik vannak, amikkel úgy tűnhet, hogy csak ők tudnak előrukkolni.

Én magam mondhatni szerencsés csillagzat alatt születtem: gondoskodó, odaadó, odafigyelő és szeretetteljes családban cseperedtem fel. Ráadásul azt is elmondhatom, hogy a családom minden tagja a megfelelő módon vette ki a részét a gyereknevelésből. Gyermekéveim egyik leginkább kiemelkedő élménye a következő: 

Kislány koromban volt egy nagy, megvalósíthatatlannak tűnő vágyam: arról álmodoztam, hogy egyszer eljuthassak az oly nagyon égig érőnek tűnő Gellért-hegyre. Úgy éreztem, ez életem végéig csak egy kósza ábránd marad. Egy napfényes reggel azonban apukám bejött a szobámba, és a következőt suttogta az akkor éledező fülcimpámba: „készülj, ma felmegyünk a Gellért-hegyre”. Mint golyó az ágyúból, úgy robbantam ki az ágyamból ezen mondat hallatán, és még akkor sem hittem el, hogy ébren vagyok, amikor az autóval egyre inkább közeledtünk az elénk tárulkozó sziklás, szoborral ékelt hegy felé. Azt pedig végképp nehéz lenne szavakba önteni, hogy mit éreztem, amikor felfelé futottam, egészen a csúcsig. Egyetlenegy hasonlattal tudnám leírni: mint ha épp a mennyország kapui felé rohannék…

Ez a történet hűen mutatja, hogy miről is szólt az első bekezdés. A nő „feladata”, hogy alázattal idomuljon társa/férje elfoglaltságához, időbeosztásához, a társ/férj „szerepe” pedig hogy mindig igyekezzen szerelme kedvében járni, az ő igényeit kielégíteni, az ő érdekeit szem előtt tartani; legyen ez akár a felesége, vagy a lány gyermeke. Ezen dolgoktól burjánzik bennünk, nőkben a tisztelet, a büszkeség, az odaadás és a megbecsülés a választott férjünk iránt, akár egy életen át.