Manapság sajnos nem kuriózum, ha valaki a válást választja kiútnak egy sikertelen házasságból. Anyaként viszont máshogy kell túl esnünk rajta. Gondolnunk kell arra, hogy gyermekünknek ugyanolyan, sőt nagyobb trauma a szétválásunk, mint nekünk. Hiszen ő addig csak úgy élt, hogy azt a családmodellt ismerte, amiben anya-apa és a gyerekek együtt éltek – és a változás először lép fel az életében. Anyaként nem tehetjük meg azt, amit még akár kamaszként megtehettünk, hogy napokra bezárkózunk otthon, és csak csokit majszolunk, közben hallgatjuk az” I will always love you”-t. Anyaként nemcsak magunkba, gyerkőcünkbe is „lelket kell verni” és megnyugtatni.
Persze mindenki máshogy próbál túl lenni ezen a kudarcon, és mindenki másképp is éli meg, hisz nem vagyunk egyformák. Az egyik típus, aki feláldozza függetlenségét és megpróbál csak a gyerekeinek élni.
Az önfeláldozó anyák mindent megtesznek azért, hogy gyermekeik ne érezzék a másik szülő hiányát. A válás után őket helyezik előtérbe, és minden más csak másodlagos számukra. Munka után természetes nekik, hogy főznek, mosnak, takarítanak, gyereküket kiszolgálják teljes mértékben. Mindent magukra vállalnak. Azt gondolják, kötelességük ezen túl mindent alárendelni gyerkőcük érdekében, feláldozni ezzel saját szabadságukat is, és minden nap gürcölni azért, hogy megadjanak mindent neki. Nem járnak sehova, kivéve a sarki boltba és persze munkába. Barátokkal sem találkoznak már – vagy alig –, hiszen luxusnak tartanák, ha puszta cseverészésre fordítanák a hasznos időt, amit akár főzéssel, vagy vasalással tölthetnek el. Az önfeláldozó anyák bűntudattal élnek és ezzel akarják kompenzálni a másik szülő hiányát. Furdalja őket a lelkiismeret, így próbálnak vezekelni.
Ám a gyerekre ez a szülői magatartás sok részről negatívan fog hatni a későbbiekben, mivel megszokja, hogy anyuci mindig kiszolgálja, mindent megkap, és mindent elér, amit csak akar. Nem tanul önállóságot és azt vesszük majd észre, hogy 18 évesen sem mer kérni semmit egyedül a boltban és nem értjük, hogy miért. Vagy éppen önfejű lesz, hiszen ő a királyfi, vagy királylány, aki bármit megtehet… A legtöbb esetben – persze nem mindig! –, az önfeláldozó anya éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretne: nagy-nagy lemondással egy önálló életre nehezen képes, elkényeztetett gyereket enged útjára…
Az anyának is szüksége van mások társaságára, és arra, hogy magára is fordítson időt. Nem szabad elsiklanunk amellett, hogy attól, hogy kudarc ért a házasságunkban, még megtalálhatjuk a boldogságot. Senkinek nem jó, ha áldozati bárányként élünk egész hátralévő életünkben, fel kell dolgoznunk a múltbeli eseményeket és meg kell bocsátanunk magunknak is. Hiszen senki és semmi nem tökéletes, ezt be kell látnunk, és őszintén elfogadnunk magunkat úgy, ahogy vagyunk.
Persze ott van csemeténk, akiről gondoskodnunk kell, de az nem jelenti azt, hogy magunkról nem. Gyermekünk sem várja el tőlünk, hogy feláldozzuk magunkat érte! Ne hátráltassuk őt abban, hogy saját életét élje, mert önfeláldozásunkkal akaratlanul is, de ezt tesszük. Egy nap kirepülnek a gyerekek, és ez ellen nem tehetünk semmit, ez az élet rendje. Ezt viszont nem mindegy, hogy éljük meg: úgy érezzük, magunkra maradtunk, vagy akár egy új társ oldalán, de mindenképpen egy önálló, boldog élet reményében élünk tovább.
Kapcsolódó anyagok:
$$856$$
