Behunyom, mert éreznem kell a világot, s benne minden apró rezdülést.

Behunyom, mert lennem kell, aki vagyok, s nem járhatok többé nyitott szemmel.

A horizontot majd a szívemmel kémlelem, ha orra bukok, akkor felkelek a piszkos aszfaltról, leporolom a ruhám és tovább megyek.

Ismerni fogom gyermeki énemet...látni azt, aki őszintén szeret. Nem építek  hamis fellegvárakat, hisz hallani foglak Téged s érteni önmagamat.

Rád mosolygok a térről, integetek Neked. Én látni foglak vakon, bár talán észre sem veszed, hogy csukott szemmel nézlek. Feléd nyúlok majd, megfogom a kezed, s füledbe súgom halkan: hunyd le Te is a szemed...hogy lásd, amit én látok...lásd azt, amit másképp nem lehet.