Két hónap teltével Drezdába repültem, a hóval borított házacskákkal teli utca olyan volt, mintha Dürer metszette volna. Napközben jártuk a várost, a Zwingert és patinás kávéházakat, este Courvoisert ittunk és Pink Floydot hallgattunk meg szerelmeskedtünk. Egy hétig voltam Drezdában, s mikor indultam haza, megpedzettem Editkének: sohasem voltam Berlinben, oda szeretnék menni. – Akkor tavasszal, ha jössz, Berlinben várlak, ott lakik a bátyám, Wolfgang. Náluk lakhatunk…
Schönefelden szállt le a Tupoljev, ott várt Editke. Wolfgangék nagy bulit csaptak, folyt a sör meg a snapsz. Belerántottunk. Aztán Berlin nézés a keleti felén (Berlin die Hauptstadt der DDR), mászkálás a tévétoronnyal Hauptplatzon, kajálás a felkapott Selbstbedienungban, és sörök a tér szélén a lóversenypálya kiterjedésű Rathaus Bierstube-ban… és mindenfelé, amerre csak lehetett. Nyugat felé nem. Ott volt a fal. Wolfgang és barátai krigli emelgetés közben horrortörténeteket meséltek a falon keresztül szökni próbálók végzetéről, a mozgásérzékelővel felszerelt automata gépfegyverekről, a felszólítás nélkül tüzelő katonákról, a torokharapásra kiképzett kutyákról… és arról a néhány szerencsés és leleményes átszökőről, akinek sikerült. Puhadiktatúrás szocializációm miatt vagy éppen dacára, nem fogtam fel a fallal kettévágott város abszurditását; nem voltam készen a drámára, túlnőtt rajtam, lelkem mélyén nem érintett meg irracionális képtelensége. Nyilván belejátszott az otthoni német-német találkozások megélése, amikor a Balatonnál összeölelkezek és sírva vigadtak osztik és vesztik, és tán’ emiatt sem vettem le a magából kifordult esztelenséget.
Mi akkor már, igaz háromévenként, de mehettünk Nyugatra, Berlinben pedig kék világútlevél lapult a zsebemben. Mondtam is nekik egyik nap, átmegyek én a túloldalra. Erre ők nem mondtak semmit.
Fogtam magam, felültem az U-Bahnra, leszálltam a Friedrichstrasse megállónál, a Kelet-Nyugat átkelőnél, és kék útlevelemet mutattam a határőrnek. Egyik kezét nyitott tenyérrel mellemig nyújtotta előre, másik oldalfegyverén nyugodott, a fejét pedig ingatta. Nem. Én magyaráztam, ő pedig megint nem. Sarkon fordultam, meg sem álltam a Magyar Népköztársaság Nagykövetségéig. – Hát igen, ez itt sajnos kevés… ha mindenáron át akar menni, előbb engedélyeztetni kell az NDK külügyminisztériumánál – és kérés nélkül bemondta a címet a szolgálatos ügyintéző. Mentem. Cirka húszan ácsorogtak a bejárat előtt, ebből bement öt, aztán kiszólt a portás, hogy ma már vége a félfogadási időnek, jöjjünk holnap. Másnap már csak tízen voltunk, és mint tegnap (népmesei fordulat), megint bement öt, és megint kiszólt a portás. Harmadnap már csak hárman voltunk, mind a hárman bementünk. Immel-ámmal vegyes zordsággal kaptam egy cetlit, azon az volt, hogy „gültig” 12 órára (pecsét, aláírás, ahogy kell), vagyis fél napra engedtek ki a Genosse-ék. Kész-passz.
Kinézetre ugyanaz a határőr állta utamat, mint amelyik négy napja (klónja volt, kitudja) nézte a cetlimet, az útlevelemet, aztán tovább engedett egy hosszú, derékszögben ötször-hatszor megtört folyosón, ahol minden törésnél úgy állt két, állig felfegyverzett katona, hogy nem lehetett tőlük továbbmenni. Nézték a cetlit, nézték az útlevelet, aztán néztek engem, és annyira húzódtak szét, hogy éppen áttuszakodtam magam köztük. Nagyvégre megnyílt nekem Nyugat-Berlin.
Pezsgő, tág levegőjű, a rendőrökkel és egyéb egyenruhásokkal teli, nyomott keletihez képest szabadságillatú városrész. Elkábított. Egész nap csavarogtam és szívtam be magamba. (Ott történt, hogy egy téren, ahol rockot nyomott egy zenekar, leültem egy szép lány mellé. A lány varázslatos sebességgel sodort cigarettát, de úgy ám, hogy az álla alatt tartotta a paklit, a papírt és a dohányt. Mert addig ért a keze. Csuklója vállából nőtt ki. Contergan-bébi volt. Több ezer gyerek született végtaghiánnyal a mindenre jó gyógyszer miatt. Nagy botrány volt. Sodort, szívott és csillogó szemekkel hallgatta a zenét. Én pedig meghívtam egy sörre, és kértem, mutassa meg a csavarástechnikát. Sokat kell csinálni, mondta, és nevetett.) Úgy eltelt az idő, hogy alig vettem észre, mindössze annyi maradt, hogy ajándékot vegyek barátaimnak: Wolfgangnak egy Der Spiegelt, a kislányának Milkát, Editkének márkás szappant, már nem tudom, milyent.
Amikor élménnyel átitatva odaadtam nekik, csendesen megköszönték, nem tűnt fel szótlanságuk, és még akkor sem, amikor hosszasan és színesre fogva meséltem arról, amiről ők nem tudhattak, hogy milyen csillogó az ott, a falon túl. Aztán észrevettem. Hallgattunk. De nagyon. Vágni lehetett.
– Tudod – mondta Wolfgang –, aminek te örülsz, az nekünk fáj. Mi itt születtünk, falnélküli Berlinben. Sok barátunk, rokonunk él odaát… nagyapánk meg nagyanyánk. Alighanem ők úgy halnak meg, hogy sosem látjuk egymást…
Én erre fel akkor és ott elképzeltem, hogy a Margit-hídnál elkezdenek falazni, végig falaznak a Szent István körúton középen, aztán kettészelik a Marx teret (Nyugati), a Lenin körutat (Teréz) a Blaháig. És nem mehetek át az Újlipótvárosból apámékhoz a Jókai utcába, a húgomhoz a Ráday utcába, mert én kelet-pesti vagyok, ők pedig nyugat-pestiek. Köztünk a fal. És már nem örültem, már nekem is fájt. Tschüss, integetett Editke a Schönefelden, én vissza neki.
Felszállt a gép, elszállt a szerelem. De a fal, az ledőlt.
