Főldiekkel játszó      Égi tűnemény, Istenségnek látszó      Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának      A boldogtalan, S mint védangyalának,      Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz?      Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz      Még most is belém? Csak maradj magadnak!      Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak:      Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal      Végig űltetéd; Csörgő patakokkal      Fáim éltetéd; Rám ezer virággal      Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal      Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel,      Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel      Rózsáim felé. Egy híjját esmértem      Örömimnek még: Lilla szívét kértem;      S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim      Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim      Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom      Téli búra vált; Régi jó világom      Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna      Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna      Gyászos énekem. Karja közt a búkat      Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat      Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!      Hagyj el engemet; Mert ez a keménység      Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe      Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe,      Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen,      A mező kisűlt, A zengő liget kietlen,      A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák!      Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák!      Isten véletek!