A druidák, az ókorban élt kelta vallási személyek, kik egyszerre voltak papok, döntőbírók, gyógyítók és tudósok. Több istenben hittek egyszerre, de tisztelték és rendkívül fontosnak tartották a természetet, azt a környezetet, melyben éltek. Ősi mágikus tudással bírtak, mely foszlányaiban egyes mai vallásokban is fellelhető.

A druidizmus forrásai máig ismeretlenek, nem tudni honnan jött és mikor. A tudásról, mellyel a kelta papok rendelkeztek csak, kevés információnk van. Bölcsességük versekben öröklődött generációról generációra, szent énekek, imaformulák és varázsversek által gyógyítottak. Bizonyos források szerint ezen szájhagyomány útján terjedő tudás maradéktalan elsajátításához húsz évre volt szükség.

Egyes ókori írók műveiből számos dologra lehet következtetni a druidák életéből, így arra is, hogy tanaik elődeink bölcsességének magvait hordozták, a természethez közeli, vele szimbiózisban élő embert képviselték. A róluk szóló történelmi adatok gyakran keverednek ezoterikus nézeteikkel, de máig élő rendszerről beszélünk, hiszen a természetes gyógymódokban, különböző ezoterikus tanokban itt-ott fellelhetőek a druida nézetek: megtalálni az elveszett gyökereket, felfedezni belső képességeinket.

Naptárukat különleges ciklusokra osztották: a nap, a hold és a vegetáció ciklusait a természet változásával határozták meg, ünnepeiket is ennek megfelelően tartották. Régészeti bizonyítékok szerint külön szertartásokkal tisztelegtek a napéjegyenlőség, az év legrövidebb és leghosszabb napjának. Megünnepelték többek között a tavasz érkezését, a tavasz után kiteljesülő életet és a napisten hatalmát, de a Samhain-t is. Ez utóbbi a nálunk közismert Halottak napjának felel meg és hitük szerint az élők és a holtak világa közti korlát megszűntét jelképezi.