Dusi, tizenhét éves volt, előtte állt a nagy betűs élet, míg egy szörnyű éjszaka végérvényesen mindent felborított. Az apja, akinek nem volt elég a felesége kegyei, rátört és aljas módon elvette azt, ami egy fiatal lány büszkesége, féltve őrzött kincse az első szerelmének: a szüzességét. Sajnos Dusi édesanyja semmit sem tett, akkoriban mit lehetett tenni? Teltek a hetek, hónapok, de Dusi nem volt a régi jókedvű vidám lány, sőt valami megváltozott. Gyermeket várt, a saját apjától. A legborzasztóbb az egészben, hogy anyja akkoriban volt egy abortuszon, mivel már nem volt fiatal, mint aki nem vesz tudomást lánya terhéről, nem segített rajta.

Világra jött a kisfiú, persze az apja nevét nem kaphatta, kapta a mamáét. Dusi alig várta, hogy szabaduljon otthonról, az első kérőnek igent mondott. Ekkor a kisfiú 6 éves volt, csakhogy itt nem ért véget a kálvária, ugyanis az anyósa kijelentette: oda egy zabigyereket nem vihet! Mivel Dusi irtózott a gondolattól, hogy visszamenjen az apja közelébe, a kisfiút a mama nevelte tovább, bentlakásos iskolába került, szegényke nagyon nehezen tanult. Dusinak született két lánya, a férjének mindene lett volna egy fiú, ugye a jóisten megbüntette, amiért az ártatlan gyermek, – Dusi fia – nem kellett neki. A fiú felnőtt, dolgozott, ivott, nőzött, majd családot alapított. Született egy fia, akit imádott. Még nem volt 40 éves, amikor agyvérzést kapott, majd egy hónap kóma után – mikulás napján – meghalt. A kisfia 6 éves volt. Dusi szenvedett, mint egész életében. Soha nem bocsátotta meg magának, hogy magára hagyta a fiát, egy olyan házasságért, ahol a boldogság halvány sugara sem látható. Az a tudat, – hogy a fia jó útra tért és rögvest ez után meghalt, hogy soha nem beszélhetett senkinek fájdalmáról, aki megvetés helyett megértést tanúsított volna, – mindig ott marad a szívében, mint egy tüske. Az unokája tiszta apja, egészséges, jószívű kamasz ma már, ő megbocsátott Dusinak, a nagymamának…