E módszer szelídebb változata ma is bevett szokás: nem ültetik bilire azt a gyermeket, aki ellenkezik, aki nem akar leülni. Aki elvégezte a dolgát, felállhat. S azt a gyermeket is csak néhány percig tartják a bilin, akinek nem sikerült semmit produkálnia. Biztatják, megdicsérik, ha törekvése sikerül, és nem haragudnak rá a sikertelenségért. A gyermekek mind többször pisilnek, kakilnak a bilibe, és két és három éves koruk körül akár már maguk kérik a bilit, illetve ki tudnak menni a WC-re.

A szobatisztaságra nevelés mai módszere a rendszeres biliztetés nélküli szobatisztaságra nevelés. Lényege az, hogy a bilivel való megismertetésen túl a gyermekre bízzuk a kezdeményezést. Ha gyermekünk érdeklődni kezd, vagy érettnek látszik a szobatisztaságra, általában kétéves kora körül, mutassuk meg neki a bilit, esetleg a WC-t is. Mondjuk el neki, hogy ha kedve tartja, abba is pisilhet, vagy kakilhat.

Amikor éppen szárazon találjuk a pelenkáját, nyugodtan felkínálhatjuk neki a bilit, ha akar akkor próbálkozhat. Ilyenkor megfigyelhetjük a gyermeket, hogy miként szokott viselkedni, amikor már érzi, hogy pisilnie kell. Ha ilyenkor ajánljuk fel neki a bilit, ezzel akár finoman tudatosíthatjuk is benne, hogy akkor kell bilire ülnie, amikor érzi az ingert.

Ha a gyermeknek módjában van a bilit kérni, és az anyukája, vagy aki éppen vele van, figyel a gyermek igényeire, akkor ez a gyermek két- három éves kora körül minden előzetes szoktatás nélkül szobatisztává fog válni.

Ennek a szelíd módszernek az az előnye, hogy teljes mértékben a gyermek együttműködésére támaszkodik, ezzel megkönnyíti neki, hogy elhatározásra jusson, lerövidíti a próbálkozás időszakát, megkíméli a gyakori és „eredménytelen” bilin üléstől, attól az érzéstől, hogy elégedetlenek vele.

A rendszeres biliztetés a szülő részére néha mégis kényelmesebb, mert a gyermek előre tervezet időben, és nem az esetleges kérés alapján ül a bilire. Ilyenkor kevésbé kell a gyermek viselkedését figyelni, és ritkábban kerülhet abba a szituációba, hogy a váratlanul bilit kérő gyermekkel foglalkozni kell.

Ám a gyermekek ilyenkor rendszerint feleslegesen sok időt töltenek a bilin anélkül, hogy tapasztalatot szereznének közben annak használatáról, vagy a pisilési, kakilási inger megjelenése és a bili használata közötti kapcsolatról.

Bármely módszert alkalmazza is az anyuka, fontos tudni, hogy a bili vagy a WC használatában  elsősorban a WC használatának megtanulásában az édesanya, vagy a bölcsődei gondozónő dicsérő szavai segítik a gyermeket.

Ösztönzőleg hat a kisgyermekre az is, ha aktív cselekvője lehet a teendőknek, ha ő maga veheti elő a bilijét, öntheti ki, ha ő maga mehet a WC-hez, és húzhatja meg annak vízöblítő fogantyúját. Azzal az előlegezett bizalommal is lehet segíteni a kisgyermeket, hogy amikor már kezdeményez és volt néhány sikere is, és a kertben erre van lehetőség, akkor levehetjük róla a pelenkát, kis bugyit adhatunk rá, amelyet válthatunk, ha átnedvesedik.

A szobában csak akkor célszerű áttérni a pelenkáról a kis bugyira, ha a gyermekkel előre megbeszéljük, és ő vállalja, hogy próbál vigyázni arra, hogy ne pisiljen be. Így a kis bugyi is ösztönzőleg hat rá. A szobatisztaságra még meg nem érett gyermekről azonban nem érdemes levenni a pelenkát!

Nyáron kedvezőbbek a körülmények a szobatisztává váláshoz. A gyermekekben ilyenkor könnyebben tudatosul a kakilási és pisilési inger és folyamat. Kevesebb ruha van rajtuk, esetleg gyakrabban meztelenek, így a bili gyorsan, könnyen elérhető.

Sok hiba forrása, ha az anyuka, vagy a gyermekkel foglalkozó felnőtt, nem érzi át a gyerek nehézségeit. A szobatisztává váláshoz nemcsak az szükséges, hogy a gyermek képes legyen erre magát elhatározni, nem csak attól függ, hogy megvan-e benne a jó szándék. Ilyenkor a gyermekek sokféle nehézséggel küzdenek. A nagyon élénk, mozgékony, a játékban nagyon elmerülő csemete sokszor nehezen válik meg attól, amit éppen tesz, és későn szól, más  kicsi félelmekkel küzd, s ezért – bár szeretne –, mégsem mert a bilibe pisilni. Az idegen környezet is sokszor zavarja a gyereket.

Sajnos e témában beszélnünk kell a megszégyenítésről is! A szégyen olyan érzés, amelyet senkinek sem volna szabad megismernie. Hiszen amíg a szorongó, félő gyermek a felnőtt közelségét keresve megnyugvást találhat, addig a szégyen kiközösít, kitaszít, magányossá, védtelenné tesz, megaláz. Sem a szobatisztasággal kapcsolatos kudarcok, sem más viselkedési problémák miatt nem szabad megszégyeníteni a gyermeket!

Végül néhány gyakorlati tanács, melyek betartása talán megkönnyíti a súlyos hibák elkerülését: Lehetőleg ne a szülő, vagy a gondozónő tegye a gyermeket a bilire! Kínáljuk fel, hogy üljön rá, és várjuk meg, míg önállóan megteszi. Ne is húzzuk fel a biliről! Várjuk meg, amíg önállóan feláll, s ha nem teszi, akkor csak szóval biztassuk. Ha már felállt a biliről, természetesen ne ültessük vissza. Ne kelljen ráülnie, ha nincs kedve hozzá. Nem helyes arra szoktatni, hogy hosszú perceket töltsön a bilin, amíg véletlenül éppen belepisil.

Ha 2-3 perc alatt nem sikerült valamit produkálnia, és fel szeretne állni, akkor álljon fel. Pelenkázzuk be, közben nyugtassuk meg, és biztassuk, hogy majd legközelebb sikerül.

Ha a gyermek szobatisztává válása lassan, visszaesésekkel alakul, meg kell őt nyugtatni, s természetesen nemcsak a gyermeket, hanem a szüleit sem szabad elítélni, vagy megszégyeníteni, vagy akárcsak szemrehányással illetni, mert a gyermekük még nem vagy nem megbízhatóan szobatiszta.