Éjszakába nyúló beszélgetések, sűrű üzenetváltások, várakozással töltött vánszorgó hetek és egyre erősödő vágyakozás előzte meg a találkozást. Nem tagadom, volt bennem némi feszültség, ahogy a peronon állva vártam, hogy befusson a vonatod. Éreztem, ahogy az izgalom valósággal kiszorítja lábamból az erőt. Ma már tudom, feleslegesen aggódtam akkor.

Ugyanígy emlékszem az első együtt töltött februári éjszakánkra. Még ma is mosolyt csal arcomra első félszeg csókod. Szinte látom magunkat a szoba közepén, ahogy összebújva táncolunk. Cserháti énekel, s vele együtt én is halkan suttogom füledbe: boldogság, gyere haza... Te rám néztél, megdicsérted a hangom, finoman kezedbe fogtad arcom, és végre megcsókoltál. Egyszer, majd még egyszer és nagyon sokszor. A hajnal még ébren talált bennünket. Jó volt melletted feküdni, hallgatni a szuszogásod, érezni erős karjaid szorítását, ahogy az álom kézzel fogható valósággá vált. Testet öltött végre mindaz, amire oly sokat vártam. Tetszett ez a valóság. Szerettem volna kiélvezni e csodás pillanat  összes szépségét, s akármilyen hihetetlen, ugyanúgy élveztem a pillanat fájdalmas titokzatosságát a jövőre vonatkozóan. Mi lesz reggel? Mi történik holnap? Vagy egy hónap múlva? Nevetségesen korai volt ilyesmin tépelődni. Így aztán a borús gondolatoknak esélyük sem volt beárnyékolni azt a mámoros érzést, amivel az első éjjelen megajándékoztál. Egyet viszont már akkor biztosan tudtam: elkezdett parázslani bennem valami, s ebből a parázsból lángot vagy akár tüzet is tudnék gyújtani. S ösztöneim nem csaltak meg. Azóta eltelt néhány hónap. Volt, hogy a fellegekben jártam, de olyan is, amikor azt gondoltam, ebből a hullámvölgyből nem tudunk újra a csúcsra jutni. Volt, amikor a szerelem adta energiával hegyeket tudtam volna megmozgatni, de éreztem úgy is, hogy nagyon elfáradtam. Aztán valahogy mindig megtaláltam vagy megkaptam tőled azt az erőt, és megláttam azt a sok szépséget, amit magunkban hordoztunk, ami újra és újra fellobbantotta a lángot és tovább hajtott. Mindig arra gondoltam, az az igazi vesztes, aki feladja a küzdelmet. Nem akartam beállni a sorba. Omladozott? Hát befoltoztuk. Rogyadozott? Hát megtámasztottuk.

S noha az elmúlt időszak nem mondható zökkenőmentesnek, mégis megtörtént, amire vágytam: a szikrából láng gyúlt. Ám ez a tűz az idő múlásával lelohadt. Nincs ezen mit csodálkozni. Melyik az a szerelem, mely egy életen át izzásban tarthat bennünket? Ha lenne is ilyen, nem hiszem, hogy használna bárkinek. Elégetne, felemésztene teljesen. A halandó, aki erre vágyik, saját boldogságának sírját ássa egy életen át, hiszen örökké csak hamis illúziókat kerget. Sokkal fontosabb az, amit hagy maga után. Szürke, kihűlt hamukupac is maradhat emlékül, amibe belebámulunk, piszkálgatjuk, de már egy szikrát sem fedezünk fel benne. Majd elszomorít a látvány olyannyira, hogy félünk újra tüzet rakni. Pedig megtesszük újra és újra. Hányszor de hányszor aludt el a láng és milyen sokszor keltettük új életre! De ha megtanuljuk, hogyan tartsuk életben, sosem fog az kihunyni. A legszebb, legdrágább és legmelengetőbb az a láng, mely csendesen, szelíden lobog. Szelíden, simogatóan, de folyamatosan! Apránként, kicsi, elviselhető részletekben adagolva szívet melengető áldásait. A szép szerelem olyan tűz, amit okosan kell táplálni, hogy ne kelljen messzebb ülni perzselő tüzétől vagy egyre közelebb húzódni hozzá, hogy még egy kicsit élvezhessük melegét, mielőtt végleg kihunyna. Próbálgatjuk, tanulgatjuk, s idővel talán sikerülni is fog.