Már javában dúlt a Világháború, amikor szüleim 1942-ben összeházasodtak Budapesten.

Egy táncos szórakozóhelyen mutatták be őket egymásnak a barátaik… ahol apám aztán a

zenekar dobjához ült és – bár nem tanulta sohasem – ügyesen dobolta a ritmust…

Alig telt el két hét, édesapámat SAS-behívóval munkaszolgálatosként vezényelték a frontra, a Don-kanyarhoz…

Túlélte a fagyot meg a fegyverek ropogását… végül orosz hadifogságba esett és Szibériába vitték sokadmagával egy munkatáborba…

Hogy miként vészelte át az öt hosszú évet, tífuszjárvánnyal és más szörnyű megpróbáltatással?

Úgy, hogy ő lett „ötezer ember dobosa” – a tábor zenekarában…

Eközben felesége, aki a vészkorszakban és a főváros bombázásakor óvóhelyeken bujkált, már több mint 3 éve azt sem tudta, él-e, hal-e apám…

A rokonok, barátok tanácsolták, hogy keressen más párt magának… de ő sejthetett valamit. ..

1947-ben egy barátnője szólt, hogy szovjet „transzport” érkezik a Nyugati pályaudvarra… gondolta, hátha valaki hírt hoz a férje felől…

A peronon állva, a befutó szerelvény vagonajtaja épp velük szemben nyílt ki…  és csontsoványan ugyan, de a rég nem látott kedvese kászálódott le a vonatról…

9 hónappal később megszületett a bátyám, majd egy évre rá én is a világra jöttem…

Nem véletlen hát, hogy amikor Darvas Iván előadásában hallom a „Várj reám” c.

Szimonov-versből írt dalt, óhatatlanul szüleimre gondolok:

…„Nem tudhatja senki sem, te meg én csupán, hogy te jártál ott velem öldöklő csatán, s te mentettél meg, de hogy? Egyszerű titok: várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.”…