Az ilyen fajta show-műsorok, ha nagyon meg akarjuk racionalizálni a létüket, és jó indulattal fordulunk feléjük, azt mondhatjuk, egyfajta tabudöntögetés céljából születtek.   Hogy emberek ne éljenek együtt szőnyeg alá söpört, elfojtott problémákkal, feldolgozatlan sorstragédiákkal, lássák, nincs mit szégyelniük, mások is vannak hasonló cipőben. Az emberi társadalom másik fele felé pedig – akik nem ismernek magukra a show-k egyes vendégeiben –, egy segélykiáltásnak van szánva, hogy „hahó ember, figyelj már oda jobban, a közvetlen környezeteden társaid élnek ekkora teherrel a vállukon!”.

Ebből fakad a magas nézettség is, mert az emberiségnek ezen rétege a műsort nézve egyrészt elborzad, hogy micsoda szörnyűségek vannak, de ugyanakkor meg is könnyebbül, hogy ezek a szörnyűségek nem vele, vagy valamelyik ismerősével történtek. Az egyes adások után boldogabbak, elégedettebbek lesznek, mivel a saját életétüket feljebb tudják értékelni. A csúsztatás azonban ott van, hogy a tévécsatornák nyilvánvalóan és érthető módon erre helyezik a fő hangsúlyt: hiszen nekik a bevétel a legfontosabb… és az eredeti nagyszabású tervek, hogy mi majd itt embereken segítünk, közszolidaritást gerjesztünk, meg tabukat döntögetünk a sutba röpülnek.

Az eredeti segítségkérő pedig – akiről ki tudja, tényleg kérte-e a segítséget, és így képzelte-e, vagy csak vérszagot fogott riporterek levadászták és sikeresen bepalizták –, egy tanmese névtelen átlagembereként eszmél a stúdióban, ahol ő és a problémája teljesen jelentéktelenné válik, csak a története számít és, hogy a story-nak, ami a kamerák előtt kerül befejezésre, akár pozitív, akár negatív, de a nézőkre nézve megfelelően katarktikus vége legyen.  Mindez azonban messzebbre visz, és egyáltalán nem új módszereket alkalmaz (lsd. Julius Caesar idején: Cirkuszt, kenyeret!), csak modern köntösben, hiszen jelentősen meg lehet így vezetni a társadalomnak azon rétegét, melynek hál’ Isten egyéb problémája nincsen, mint, hogy a mindenkori jóléti világban a hétköznapok által tökéletesen kilúgozott.

Az a tény pedig, hogy a kibeszélő show-k vendégei nem ritkán a leforgatott adás után a bírósághoz fordulnak, a fent említetteket, csak megerősíteni látszik. Mivel a konfliktus fölött egy mesterségesen létrehozott alkalmi esküdtszék bíráskodik, és az ítélőszék tagjai, ha nem is mindig tudatosan, de azok, akik a műsor alatt az adásra kapcsolnak, úgy is mondhatjuk, hogy a kibeszélőshow-k tulajdonképpen az évezredek óta alkalmazott népbíráskodás modern változatai. A népítéletnek ugyan különösebb következményei nincsenek, de azért azt mégsem hihetem, hogy a pellengérre állítás, az eredetileg kitüzött segítő cél szolgálatában állna.

A műfaj szülőatyja az amerikai Jerry Springers, akinek műsoraiban szinte rendszeresek a nyilvános botrányok, a verekedések. Mi itt azért még nem tartunk, a mi Mónika Show-nkban és Joshi Bharátunknál ezek még megszámlálható, kirívó eseteknek számítanak. A két magyar műsor vezetője között igazából annyi a különbség, hogy Joshi Bharat emelkedettebben, kifinomultabban, műveltebben, transzcendensebben csinálja, amit csinál. Rendkívüli módon ad a külsőségekre is, míg Mónika állva osztja az észt a meghívottaknak – amely viselkedés a testbeszédben lenézést közvetít –, ő csakúgy, mint vendége a kamera középpontjában egy hétköznapi bárszéken ül, ezzel is bizonyítva, hogy nem egy felsőbbrendű, lény, csupán egy érző ember, aki szeretne segíteni. Joshi érzelmileg és értelmileg egyaránt intelligensebb Mónikánál, az ő karakterébe tudatosan beépítették a versenytárs műsor hat-, vagy hétéves tapasztalatait, illetve a show megtervezésekor nem csak Jerry Springers, hanem a szintén amerikai dr. Phil is alapul szolgált.

Az indiai származású, huszonyolc éve Magyarországon élő Joshi Bharat eredetileg húsz éven keresztül bábművész volt, közben elvégezte a közgazdasági egyetemet.  A jós, a lélekgyógyító és a sorselemző vonalat születésével hozta magával, ugyanis az Indiai bráhmin kaszthoz tartozik, ahol a Joshi azt jelenti: indiai, aki, jövendőmondással foglalkozik. Bár a műveltséget semmiképpen sem lehet elvitatni tőle, számomra a bábművész múlt, azt sugallja, hogy Joshi Bharatunk ma is ugyanazt csinálja, mint akkoriban, csupán eszközt váltott, s bábok helyett, most minket embereket igazgat, velünk játszik... A megértő nagypapába oltott tudós, modern mágus, néhol fel-felvillanó ősi indiai bölcsre emlékeztető vonásokkal nézhetőbb, de egyszersmind veszélyesebb is, mint Mónka...

Kapcsolódó anyagok:

$$3039$$

$$2948$$