Miért éppen vele nem barátkozik senki? Ennek többnyire semmi más oka nincsen, mint az, hogy „más”: elég, ha kicsit eláll a füle, pisze az orra, cseppet duci, vagy a neve szokatlan, bármilyen ürügy megteszi.

Ha az ember új suliba kerül, ráadásul érzékenyebb, mint az átlag, és kimutatja, mennyire bántja a csúfolódás, még nagyobb a veszélye, hogy egyedül marad.

Az egész egy jól irányzott, csípős megjegyzéssel kezdődik, többé-kevésbé véletlenül. És ha ezt fölkapják az osztály hangadói, akkor a szurka-piszka hetekig vagy akár még hosszabb ideig állandó stressz forrássá válhat.

Ördögi kör: a csipkelődés, a rendszeres kiközösítés vagy azt a reakciót váltja ki, hogy a gyerek még inkább magába fordul, és legszívesebben fölszívódna, vagy agresszív módon válaszol a kötekedésre, amiből semmi jó nem következik – éppen ellenkezőleg!

Ez komoly probléma, bár néha hajlamosak vagyunk félvállról venni a dolgot. A gyerek nap, mint nap leverten, rosszkedvűen, fej- és gyomorpanaszokkal indul a suliba, a stressztől gyakran a teljesítménye is romlik. Ha úgy látjuk, hogy egyedül nem képes megoldani a dolgot, vagy túlságosan hosszú ideje tart a kiközösítés, ideje rábeszélni, hogy forduljon olyan felnőtthöz, akiben bízik. Erre néha a szülőnél is alkalmasabb egy jó tanár vagy családi barát. Elsősorban azért, hogy a kamasz érezze: a szülein kívül mások is szeretik, másrészt egy kívülállóval együtt könnyebb elgondolkodni azon, hogyan lehetne javítani a helyzeten.

„De hát mi bajuk van velem? Én nem bántottam őket!” – mondja a legtöbb gyerek. És ez általában igaz is. Csakhogy egy csoportot – osztályt, csapatot stb. – éppen a közös pontok, hasonlóságok hoznak össze. Ugyanabban a focicsapatban játszanak, ugyanazért az együttesért rajonganak: aki más, az ellenség, hiszen nem úgy él, nem úgy gondolkodik, mint a csoport. Ez minden emberi közösségre igaz, különösen kamaszkorban.

Nem egy esetben éppen az kovácsol össze egy társaságot, hogy valakit közösen rekesztenek ki maguk közül. Mindez jól ismert folyamat a csoportlélektanban, és nagyon nehéz ellene tenni.

Közösségenként változik, mi az, ami megoldást jelenthet: a gyerek alkalmazkodhat a többiek öltözködési stílusához, magatartási modelljéhez, hallgathatja azt a zenét, amit ők. Ez azt jelentené, hogy adjon fel mindent, ami rá jellemző, hogy befogadják? Szerencsére, erről szó sincs. Csak éppen meg kell találni az arany középutat.

Bár a kamasz ebben a helyzetben hajlamos úgy képzelni, hogy az egész csoport egy emberként ellenséges vele, ez soha nincs így. Többnyire van két-három hangadó, és a nagy többség hallgat – vagy azért, mert fél a következményektől, vagy egyszerűen közömbös. Közöttük legtöbbször lehet szövetségeseket találni; néha elég, ha egyetlen gyereket sikerül meghódítani (és egyel mindig könnyebb szót érteni, mint többel), aztán egy másikat, egy harmadikat… Így a kamasz végre megint biztonságban érezheti magát – ki tudja, hátha a csoportban uralkodó széljárást is sikerül megfordítani!

Kapcsolódó anyagok:

$$1234$$

$$1248$$