A legtöbben úgy tartják, az esernyők a XIX. század elengedhetetlen angol kiegészítői, ám történelme jóval meghaladja Viktória királynő korszakát.  Ki hinné, hogy az esernyők eredete mintegy 3000 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Ekkor még vallási szimbólumként kezelték, nem pedig használati tárgyként! Az egyiptomiak az előkelő nemesek felé tartották, hogy ezzel mutassák azok nagyobb hatalmát, és hogy a mennyország ívét szimbolizálják vele a király feje fölött. Az ókori görögök szintén vallási tárgyként használták, eleinte egy Bacchus-hoz köthető erotikus jelképként, később már árnyék elleni védekezésül is. A napernyő használata Rómában egészen a mai napig fennmaradt. A középkorra az ernyő népszerűsége elérte Afrikát és Ázsiát, ám az európai kontinensen ekkor még egyáltalán nem használták. Valószínűleg azért, mert egy fontos részét képezte a Római Katolikus Egyház jelképeinek, ezért az átlagember vonakodva használta a hétköznapokban vallási jelentősége miatt.

Afrika és Ázsia után a XVI. századi Portugáliában vált ismertté e kicsiny védőeszköz, amikor is a gyarmatosítók beszámoltak az ott szerzett élményeikről. Ezt követően a szokás elterjedt Franciaországban (Medici Katalin egy ernyőt vitt magával Franciaországba, hogy az orleans-i herceggel megházasodjon) és Londonban is (Mária királynőnek egy karmazsinvörös szatén ernyője volt arany rojtokkal). Ahogy az utazók visszatértek Angliába külföldi útjukról az ernyők lassacskán megjelentek a polgárok körében is. A kezdetekkor nem épp a mai rendeltetésének megfelelően működött, ugyanis az 1600-as évek végéig nem jelent meg a vízhatlan esernyő. Vadászatokon is használták Franciaországban, de többnyire a gazdagok körében. Angliában mind a köznemesek, mind a dolgozó munkásosztály használta, habár a nők között népszerűbb volt, mint a férfiaknál. Ők inkább a surtout-ot (hosszú kabát) viselték, ha esett. 

Egy idő elteltével napernyőként is alkalmazták, majd az 1800-as évekre különvált a két funkcióra szánt esernyőfajta. Az előbbi egy luxuscikk lett, utóbbi pedig egy eső ellen védő használati cikk. A napernyő elegáns és könnyű volt, folyamatosan változó megjelenéssel, stílussal, anyaggal és színekkel. Öltözködési segédeszközként funkcionált, árnyékot adott a nap ellen. Az esernyő nem volt elegáns, csak keveset tartottak alkalmasnak kifinomult emberek számára. Ahogy az elegáns napernyő kezdett egyre népszerűbbé válni, mint divatos értékcikk, az esernyő úgy vesztett fokozatosan népszerűségéből.

Az ernyőket legalább annyira használták védelemre, mint udvarlásra, flörtölésre. A hintókhoz készült ernyők általában kisebbek voltak, mint amiket sétához készítettek. Egyes modelleket kis üvegcsékkel szereltek fel a fogantyújánál, hogy kényelmesebbé tegyék az utazást.

A 19. század végéhez közeledvén a műselyem és a díszes selyem bevonat és a hosszú rúd kezdett divatossá válni. A hölgyek többször zárva, mint nyitva hordták az esernyőiket, az urak pedig erősen összetekerve használták sétabotként. A napernyők és esernyők népszerűsége divatcikként az első világháború korai évei alatt is töretlen volt. Ugyan ma már csak elvétve találkozunk ilyen habos-babos ernyőkkel – leginkább a régiségkereskedésekben –, ám a divat még mindig hódít. Legyen kockás, csíkos, színes vagy gyermekmintás, e használati eszköz az egyik legpraktikusabb találmányunk.