A szipirtyó jelzőt elsősorban az anyósokra és kibírhatatlan nőszemélyekre használják az ártatlan, sanyarú sorban élő férfiak, akik diszkrét bájjal és halvány mosollyal veszik tudomásul, hogy anyuka bizony a család része, így korra és nemre való tisztelettel csak magukban illetik efféle, sokat sejtető nevekkel. A repertoár természetesen elég nagy a vén szatyortól a hárpiáig (hogy a durvábbakat ne is említsük), mi azonban csak az utóbbival kívánunk foglalkozni. Hogy miért érdekesebb ez, mint az összes többi szitokszó, ami eszünkbe jut? Történetesen azért, mert a tudatunkba rosszindulatú jelzőként beívódott „hárpia” egy ragadozó madárfajt is takar.
A hárpia ott él, ahová egyes ismerőseinket sokszor szívesen elküldenénk: melegebb éghajlaton. Igen kedveli a trópusi őserdőket, elsősorban Mexikó déli részén, Brazíliában és Argentínában található.
Tekintélyét mi sem jellemzi jobban, mint hatalmas mérete, hiszen testhossza eléri a 100 cm-t, szárnyfesztávolsága 180-210 cm, testtömege pedig 4400-9000 gramm közötti. Csőre roppant erős, karmai élesek, legfőbb táplálékai között a lajhárok és a majmok szerepelnek, de a kisebb emlősöket és madarakat sem veti meg, mintegy desszertként.
Gasztronómiai ínyencsége mellett építőipari tudása is kiemelkedő, hiszen nagyfokú precizitással állítja össze fészkét, melyet hatalmas fák tetejére, vastagabb gallyakból ügyeskedik össze. A magas szintű kényelem és praktikusság szempontjait figyelembe véve kör alakú lakhelye közepén kehely alakú mélyedést is kialakít, ahová kb. háromévente két tojást tojik, melyeken ötven napig kotlik. A kettőből többnyire csak az egyik fiókát sikerül épségben felnevelnie, így ennek, illetve a vadászatnak és az őserdők pusztításának következtében egyedszámuk drasztikusan csökken.
Felbátorodva a fészkes fenevadnak titulált hárpia kutatásában, a keselyűt sem hagyhatjuk ki a sorból, annál is inkább, mert ősidők óta ismerik, több írásos forrásban is megemlítik. Legismertebb fajtája a dögkeselyű, melyet valami rejtélyes módon a régi egyiptomiak és zsidók a szülői szeretet jelképeként is tiszteltek. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a fiókák 12 hétig tartó felnevelésében mind a két szülő aktívan kiveszi a részét, közösen tanítgatják, nevelgetik a kis keselyűket.
Szívós és cseppet sem válogatós madár, mondhatni mindent megeszik, amit elé raknak: ha nincs dög, akkor hulladékokkal táplálkozik. Mivel a vegetarianizmust nem ismeri, így étlapjáról elsősorban a növények hiányoznak. Rendkívüli és különleges csemegének számít asztalán a strucctojás, amiért rendesen meg is kell dolgoznia. Mivel nagyon kemény a héja, a dögkeselyűnek minden kreativitását latba kell vetnie ahhoz, hogy a legfinomabb falatokhoz hozzájusson. Külön technikaként a kővel való dobálást fejlesztette magas szintre: addig üti, veri és dobálja kővel a tojást, míg az fel nem törik. Szűkösebb időkben jól bírja a koplalást, akár hetekig is elél táplálék nélkül, aztán ha tetemesebb adaghoz jut, jól teleeszi magát, olyannyira, hogy ilyenkor repülni sem tud.
Kinézete nem vetekszik a matyó hímzéssel, egyes keselyűfajok kopasz fejéhez még hosszú, csupasz nyak is párosul, de a markáns vonásokat adó, horgas csőrét sem arca díszeként tartják számon. A természet és az egyedfejlődés mentségére szolgáljon, hogy mindkettő megalkotásánál praktikussági szempontok szerepeltek első helyen, hiszen a csőr formája ideális a hús széttépéséhez, a kopasz fej és nyak (pl. a Rüppel-fakókeselyű esetében) arra szolgál, hogy a tetemekből való lakmározás során a toll ne szennyeződjön vérrel, ugyanis ezt a területet nehezen tudná tisztán tartani.
Köztudott, hogy a ragadozó madarak, így a keselyűk éleslátása vitathatatlan, az „utálja, mint keselyű az üvegszemet” mondás tehát teljesen helyénvalónak bizonyul. Nagy távolságokba képes ellátni elhullott tetemeket keresve, látása nyolcszor jobb az emberénél. Ez annak tulajdonítható, hogy a ragadozó madarak szemének két sárgafoltja (látógödör, fovea) van, így retinájuk jóval nagyobb felületen kap éles képet. Míg egy sólyomnak például több mint 1 millió érzéksejtje van ezen a területen, addig egy lónak mindössze 12.500. A ragadozó madarak így egy fecskét, verebet másfél-két kilométeres távolságból, egy szitakötőt 800 méteres távolságból is képesek észlelni. Olyan ez valahol, mintha mi negyven méterről olvasnánk újságot.
Az utcán jártunkban-keltünkben sohasem fogunk keselyűkbe botlani, de égi, vészjósló keringésükre sem kapjuk fel a fejünket, hazánkban ugyanis a keselyű fajok igen ritkák. Bár állítólag a honfoglaló magyarok útját végigkísérték, feltakarítva utánuk, manapság csak mutatóban van egy-két példány hazánkban. Mióta az elhullott állatok eltemetéséről, megsemmisítéséről törvény szerint is gondoskodni kell, azóta más élőhelyet kerestek maguknak. Idén májusban ugyan sikerült egy gólyafészkeket fosztogató keselyűt befogni Jászivány közelében, azonban ez a példány is csak véletlenül vetődött ide élelem után kutatva. Ha alaposan szemügyre szeretnénk venni ezt a különleges madarat, az állatkertek, vadasparkok látogatását javasoljuk…
