Volt egy időszak, amikor elegem lett belőlük, és akkor jött a párom, aki éppen a nyugodt természetével fogott meg! Szépen lassan alakult a kapcsolatunk egy városban laktunk, egy iskolába jártunk, mégis leveleztünk, nem sürgetett semmit, leste minden kívánságom. .. Aztán komolyabb is lett a kapcsolatunk, szerettem őt igazán, szerelemmel!

Mikor a továbbtanulás miatt csak hétvégeken tudtunk találkozni, mindketten szenvedtünk a különléttől, nem kellett sok idő, és otthagytam a sulit, mert különben ráment volna a kapcsolatunk, mivel nagyon féltékeny volt! Akkoriban már voltak gondok köztünk, vagyis én már nem voltam olyan nagyon szerelmes, de vele maradtam!

Kaptunk egy lehetőséget, hogy külföldön próbálkozzunk, ahol a nővére már évek óta élt az élettársával!

Kiköltöztünk mi is, nagyon nehéz volt beilleszkedni, es egyre több problémánk volt,amit nekem kellett megoldanom,mert a párom nagyon komolytalannak bizonyult a felnőtt életre meg nem készült fel! Igaz én sem, de legalább megpróbáltam! Volt jó pár helytelen döntésem, amiket végül a nővérének az élettársa mindig segített helyrehozni!

Nagyon egyedül ereztem magam, hiszen mindenkinek megvolt a maga kis élete, társa, boldogsága, csak én éreztem magam nagyon kitaszítottnak, én voltam a kis különc, aki nem tud beilleszkedni!

Történt egyszer, hogy egy mámoros éjszakán a párom sógorával beszélgettünk, a többiek már elaludtak, mi meg iszogattunk, élcelődtünk egymással és egyszer csak megcsókolt... Soha nem ismert érzések kerítettek hatalmukba! Egész éjszaka nem tudtam aludni, hogy vajon emlékszik-e majd rá... Hát emlékezett, es meg is ismételte... többször... és még többször is!

Akkoriban biztosan nem vett engem komolyan, hiszen 20 éves lehettem, de ez a kapcsolat azóta is tart, már több, mint 3 éve minden keserűséggel, kínnal, bűntudattal, féltékenységgel és még sorolhatnám, mennyi érzés kavarog bennem!

Ö 10 évvel idősebb tőlem, erős jellem, határozott, férfias, olyan, aki megszerzi bármi áron, amit akar!

Sokszor nagyon jó a kapcsolatunk, viszont van, amikor én kerülök háttérbe, es hallom (mivel egy fedél alatt élünk most mindannyian), amint a párjával összebújik, és olyankor nagyon rossz!

Már többször próbáltam véget vetni ennek, de nem tudok uralkodni magamon, ha a közelemben van, és egy lepést tesz felém, én már elvesztem...

Az utóbbi egy évben már nem csak a testi kapcsolat fűz minket össze, hanem van egy bizonyos kapocs köztünk, olyan dolgokat tudunk meg a másikról, amit más nem tud! Mégis mindketten tudjuk, hogy ez nem működhet, mivel nekik van egy közös gyerekük is, akit nagyon szeretnek, és vártak már rég, és persze az én párom miatt sem tehetnénk meg! Nem lehetnénk úgy boldogok, hogy másokat tönkre teszünk, így maradunk csak a „lopott perceknél”! Amiből egyre kevesebb jut mostanság!

A párom nem sejt semmit, mivel ő még mindig egy nagy gyerek, aki ha valaki nem terelgeti, nem fogja a kezét, elveszne! Nagyon szeret engem, és magába szakadna, ha elhagynám! Megpróbáltam, de nem jutottam messzire, mert megsajnáltam, annyira magába zuhant! Pedig tudja, hogy boldogtalan vagyok mellette, de nem tud mit tenni, mert valószínűleg tőlem várja a megoldást, én nem mondhatom neki azt, hogy legyél olyan, mint a sógorod!

Mit tehetnék?

Éldegélünk így továbbra is, lassan haladunk előre, jövőre tervezgetjük az esküvőt, külön lakás, gyerek/ek... Közben pedig lassan beleőrülök a tehetetlenségbe!

Ki mit tenne, nem számít, mert én, mi, nem tehetjük meg, de hogy mi lenne a helyes megoldás, hogy szépen és tisztességesen éljek a párommal tovább, arra várnám a válaszokat!

Márta