A legtöbb esetben azonban nem ez történik. A vihar elmúltával – például egy házasságban –, láthatóan helyre áll a rend egy perlekedés után, ám aprócska vágás, seb marad utána a kapcsolat vékonyka szövetén. Begyógyulhat, vagy felszakadhat ismét. És ha több ilyen seb csúfítja el a viszonyt, akkor előbb-utóbb fájó lesz már mindkét fél részére – ilyenkor a szakítás is jobb, mint állandó „kapcsolati fájdalomban” élni.

De miért veszekszünk?

Azt tudjuk, hogy minden ember más, ami egyrészt nagy szerencse – elég unalmas lenne a világ, ha egyformák lennénk –, másrészt viszont bosszantó. Mindenki kialakít élete során egy világnézetet, tapasztalatai, neveltetése és gondolatai alapján eldönti mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és a helytelen. Ez a gondolati világ tulajdonképpen mi magunk vagyunk, ez a mi kis univerzumunk – természetes, hogy mindenki hisz a sajátjában, és védelmezi is. Ha valaki nem ezt tenné, állandóan megkérdőjelezhetné saját létét: ki vagyok én, ha egyszer így gondolkodom, egyszer meg úgy?

A véleménykülönbségek tisztázására a legjobb mód a vita. A vita abban különbözik a veszekedéstől, hogy a másikat igyekszik a vitázó először megismerni – miért gondolod azt, amit gondolsz –, majd próbálja meggyőzni, hogy miért nem pontos vagy igaz a másik véleménye. És közben a vitázó semmi esetre sem akarja a másik embert legyőzni, főleg nem megalázni, elismeri, hogy a másiknak ugyanannyi joga van a saját gondolataihoz, mint neki.

Nyugat-Európában és Amerikában már az általános iskolákban – sőt, néha már az óvodákban – tanítják a gyermekeket a kultúrált vitatkozásra. Egy kisgyermek is tud érvelni a maga szintjén, hogy például egy rajz neki miért tetszik, a másik pedig elmondhatja, neki miért nem tetszik: ez máris egy vita veszekedés nélkül. Hazánkban ezzel szemben az egyik első versike, amit megtanítunk a gyerekeknek, az „Én is pisze, te is pisze, gyere pisze, vesszünk össze.” A mondóka értelmét persze nem értik a kicsik – és nagyon élvezik a játékot –, de később ott marad bennünk a dolog lényege: nyugodtan lehet veszekedni.

A veszekedés attól más, hogy érzelmeket viszünk a vitánkba. Hosszú idő alatt felgyülemlett feszültségeinket vezetjük le, amikor kirobbanunk. Ilyenkor nem az adott vitatéma a fontos, hanem az érzelmek kiöntése – és a másik lenyomása. Ilyen a kiömlött só esete, amikor a családi vacsoránál felborul a só, és öt perc múlva áll a bál. Nem a szétszóródott só itt a lényeg, hanem a féltékenység, az elhanyagoltság, az unalom – vagy bármi, ami éppen az adott kapcsolatban nem jól működik.

A legöncélúbb veszekedés az, amikor idegenekkel kiabálunk. A legtipikusabb helyzet a közlekedés, akár a buszon, akár kocsiban ülve szidhatunk bárkit, káromkodhatunk, gyalázkodhatunk: többé úgysem találkozunk az illetővel. Hogy tényleg hibás volt-e a másik, az nem számít – például egy eltévedt, és emiatt lassan haladó autó, amelyik feltart másokat, az bűnös, vagy sem? –, a veszekedő embert nem ez érdekli, csak az, hogy világgá ordíthassa, hogy mások milyen szemetek és ostobák! A veszekedő ember ugyanis csak magával van elfoglalva, s bár úgy tűnik, ő az erős, ő aláz meg másokat, a valóságban éppen önmagáról állít ki egy papírt: „bunkó vagyok, aki nem képes önmagát, érzelmeit és az életét rendben tartani”.

Egy buszos nagyjelenet után egy bölcsszemű öregember csak annyit mondott, miután leszállt a veszekedő, emberi lénynek álcázott fröcsögő gyűlölet: „Szegény! De rossz élete lehet! Neki egész életén keresztül el kell viselnie önmagát, de mi szerencsére megszabadultunk tőle öt perc alatt.”