Kislánykorában szerette az ünnepeket. A halottakét is. Szeretett anyjával virágot ültetni, locsolni, gereblyézni a soha nem ismert rokonok „kertjében”. Szerette a fejfákból, sírkövekből áradó méltóságot és nyugalmat. Meg a történeteket, amiket apja mesélt a halottak világáról vagy mulatságos, tanulságos kalandjaikról, amikor még ők is evilági lakók voltak.

Legjobban a nagymama sírját szerette, valahányszor ott járt, gyengéden végigsimított a fejfán. Az ezerszer mesélt közös históriák ismerősnek tűntek, de nem igazinak. Nagyanyja úgy élt benne, mint egy fénykép. Pontosan úgy, ahogy az albumban volt. Sehogyan sem értette, miért nem emlékszik a hangjára, illatára, mosolyára. Egyedül ott, az ő síjánál érzett valami furcsát, olyasmit, mint amikor eltört a macis bögréje és tudta, hogy soha többé nem ihat belőle kakaót.

A temető nem volt szomorú hely. Inkább borzongatóan izgalmas másik világ, mendemondák, legendák varázsos helyszíne. A halottak napi gyertyagyújtás pedig gyönyörű. Különösen, ha addigra leesett a hó. A sírdombok olyanok voltak, mint egy-egy szülinapi torta, a gyertyák fénye messzire bevilágította az eget. Izgalmas volt este apja és anyja kezét fogva a temető dombon sétálni, meg-megállva beszélgetni a falubeliekkel. Szerette ezt a csendes biztonságot.

Egy nap aztán minden megváltozott. Még nem volt felkészülve rá. Épp csak betöltötte a tizennyolcat, amikor örökre el kellett engednie az anyja kezét. Minden más lett, a házuk, a családjuk – és a temető is. Nyoma sem volt már a meghitt ünnepélyességnek, helyette marcangoló fájdalom és megállíthatatlan könnyzápor tört rá, akárhányszor a temetőkert kapujához ért. Gyakran járt oda. Kereste a választ a miértre, hogyanra. Ám mielőtt megtalálhatta volna, újabb kérdések csaptak le rá. A következő Halottak napján már két gyertyát gyújtott, anyja után egy évvel apja is a sírba költözött. Már nem fogta senki a kezét, egyedül kellett utat törnie az alkonyatban szürkéllő közös sírkő felé. Már nem érdekelte a lába alatt ropogó hó, nem bűvölte el a gyertyák fénye, és nem volt kíváncsi a többi halott történetére sem. Felnőtt lett. Végérvényesen.

Még nem tudta, hogy a felnőttek világa milyen kegyetlen. Hogy a Halál kérlelhetetlen és telhetetlen. A biztonság utolsó morzsáit egy évvel később, harmincöt éves nővérének ravatalánál kapta fel a temető fái között örökké susogó szél. „Bármi megtörténhet” – sziszegte fülébe a november elsejei förgeteg, s kíméletlenül kioltotta a szeretteiért gyújtott gyertyák lángjait.

Húsz év telt el. A temetőben örök nyugalom. A gesztenyefák aranyló levelein átdereng a késő őszi napsütés. A zárt mécsestartó oltalmában az aprócska lángok derűsen lobognak. Virágok, koszorúk, csend és békesség mindenütt. Csak a vékonyka hang szólal meg újra: „Anya, te soha nem fogsz meghalni, ugye?” A nő lehajol, megsimogatja pöttöm lánykája haját és rámosolyog: „De igen, szívem. Csak az még nagyon-nagyon sokára lesz.” Aztán kéz a kézben elindulnak a temető kijárata felé.