Akkor és ott úgy éreztem, valami végérvényesen eltört bennem… Persze próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ez az egész csak valami félreértés lehetett.  Ám a gyanú erősebb volt bennem, amit pedig a két fülemmel hallottam, az mégis megtörtént: édesanyám közérdekű közleményt csinált a magánéletemből. A dolog természetesen borzalmasan zavart, hiszen bíztam benne, és nem gondoltam volna, hogy amikor elmesélem neki életem első szeretkezését, és mennyire boldog vagyok, akkor azt is hozzá kellett volna, hogy tegyem, de ezt ne meséld el senkinek sem. Úgy gondoltam, hogy ez nem lehet kérdés kettőnk között, és ilyen üres frázisokra semmi szükség nincsen. Tévedtem.   Eleinte igyekeztem úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna, de amikor arra került a sor, hogy újabb titkot szerettem volna elmondani neki az életemről, akkor... mintha a torkomon akadt volna a szó, képtelen voltam egy mondatot is kinyögni. Aztán lassan beletörődtem, hogy „elveszítettem” a bizalmasomat, hiába is próbálkozom, ez a fonál elszakadt. Később elkerültem otthonról, és már a saját életemet éltem, a kapcsolatunk soha nem lett újra erős, és töretlen. Nem voltak viták, hangos szavak, egyáltalán semmi olyan nem történt, ami látványosan mutatta volna, hogy már nem bízom anyámban. Beszélgettünk mindenről, iskoláról, férfiakról, de soha többé nem terelődött a szó bensőségesebb témákra. Igazából bántott az egész, és dühös voltam, de bármennyire is szerettem volna, hogy rendeződjön a viszonyunk, a tüske továbbra is élt bennem, pedig az évek jócskán teltek közben. És ami ennél is jobban idegesített, hogy anyám nem vette észre, hogy valami már nem olyan, mint régen közöttünk! Ez volt az, amit a leginkább nem értettem. Hiszen egy anya mindig mindent megérez, vagy mégsem? Aztán férjhez mentem, született egy meseszép kislányom, aki nagyon hamar „felnőtt nő” lett. Elhatároztam, hogy nem fogom édesanyám hibáját elkövetni, nem hagyom majd, hogy a lányom bármiért is megorroljon rám. Velünk nem történhet meg, hogy elveszítsem a bizalmát. Hiba nem volt egy szál sem: Julcsi bármikor fordulhatott hozzám tanácsért, vagy csak azért, hogy elmeséljen valamit, ami fontos a számára. Az első nagy szerelmével megtörtént szeretkezése sem volt kivételt ez alól. Majd egyik nap áthívtam a barátnőmet egy teára, hogy lazítsak kicsit az aznapi munka után, és beszélgetésbe elegyedtünk. Szóba kerültek persze a gyerekek is, na meg az is, milyen hamar nagyok lettek, szinte már a saját életüket élik, Julcsinak is komoly barátja van, és milyen büszke vagyok arra, hogy az esze mindig a helyén van, ügyes és okos nagylányom van, aki kellő képen felvilágosult, tisztában van a dolgokkal – így is gondoltam– szexualitás terén is. És akkor megláttam Julcsit az ajtóban… Az első  utam a lányomhoz vezetett, és bocsánatot kértem a tőle, szerencsémre nem látta annyira tragikusnak a helyzetet, mint amennyire én rosszul éreztem magam. A második utam az édesanyámhoz kanyarodott, akinek elmondtam mindent, amit azon a napon „kihallgattam”, mert amikor jobban bele gondoltam, csak néhány szófoszlány volt az, amit én komoly árulásnak véltem akkor. Ő pedig elmondta, hogy azért nem kérdezett rá soha, hogy van-e valami oka annak, amiért már nem mesélek el mindent az életemről, mert azt hitte, hogy a dolgok már csak „így mennek”, a nagylányok már nem mondanak el mindent egy idő után az édesanyjuknak.   Én pedig bocsánatot kértem amiatt, hogy elfelejtettem: mindenki „csak” ember, aki tévedhet, és azért is, amiért ilyen sokáig voltam „távol”…