Sokáig egyáltalán semmi kapcsolat nem volt közöttünk. Három hónap múlva egy közös túlélő tréningre kellett mennünk, ahová őt és engem küldtek. Addigra egy csomó rossz dolgot hallottam róla. Ő engem „semmit érőnek” tartott. Elutaztunk az ötszáz kilométeres útra. Már napokkal előtte rohangáltam a mellékhelyiségbe, mi a fenét fogok én csinálni "ezzel a nővel".

Mint később kiderült, Ő is ugyan ezt gondolta rólam. Eltelt az egy hét. Vidámak voltunk, rengeteget nevetgéltünk, szórakoztunk. Boldogok voltunk, hogy megismerhettük közelebbről egymást. Jót nevettünk azon is, hogy mit gondoltunk egymásról…

Ezután sok időt töltöttünk együtt a munkahelyen és azon kívül is. Közös vacsorák, órákig tartó beszélgetések. Aztán jöttek a nehéz idők. Beteg lett. Már senki nem kereste betegen. De én kitartottam mellette. A kórházban is gyakran látogattam, és tartottam benne a lelket. Sokszor felhívott, hogy nem bírja tovább, meg akar halni. Minden félét kitalált, hogyan vet véget az életének.

Eltelt még néhány hónap. Egyik nap nem jelentkezett. Előtte minden nap telefonált, ha én nem hívtam. Felhívtam, mert éreztem, hogy baj van. A telefonban alig hallottam a hangját, csak félmondatokban válaszolt kérdéseimre. Azt mondta: soha többé nem fogunk találkozni és letette a telefont. Nem akartam elhinni, amit mond. Azonnal visszahívtam, de már nem vette fel. Elmentem hozzá, minden zárva volt. De tudtam, hol tartja a kulcsot, és bementem. Borzalmas látvány fogadott. A mindig jó kedvű, mosolygós életerős ember a földön feküdt. Élettelenül. Hamarosan eltemettük. A temetésén rengeteg ember állta körül a koporsót. Amikor beszélgettünk, mindig azt mondta, hogy kíváncsi lenne, hányan kísérik el utolsó útjára. Vittem a sírjára a kedvenc virágaiból. Miközben zajlott a temetés, nem tudtam arra figyelni, amiket mondtak. Csak az járt a fejemben, hogy én elmondom neki, hányan vannak ott.

A virágok sorban kihullottak a kezemből, akaratlanul. Biztosan valamiféle tiltakozás volt benne. A mi barátságunk nem érhet így véget! Azóta is rengeteget gondolok rá, és szerintem érzi Ő is. Hetekig a kezemben volt a mozdulat, hogy hívjam, a temetés után, és mindig rá kellett jönnöm, hogy nincs többé. A titkait örökre megőrzöm, Ő már elvitte az enyémeket, biztos, nyugodt helyre. "Egy igaz barátság emlékére"