A törpék hazafelé indultak a bányából. Már éppen rázendítettek volna kedvenc dalukra, hogy Hejhó, hejhó…, amikor Kuka futásnak eredt. - Kuka, Kuka! – kiáltottak utána. A kis erdei tisztáson pillantották meg újra testvérkéjüket. Lihegve üldögélt egy régen kivágott fa tuskóján. - Állj fel gyorsan, Kuka! Különben megfázol, s nem győzöl tüsszenteni, pedig a versenytársakat nem szeretem! – figyelmeztette Hapci. - Mi az az aprócska, kicsike fácska a hónod alatt? – kérdezte Vidor? - Mi az? Mi az? – csodálkozott Kuka. –Nem látod? Karácsonyfa! - Minek neked karácsonyfa? – érdeklődött Szundi, s ásított egy nagyot. - A karácsonyfa karácsonyra kell! – állapította meg büszkén és bölcsen Kuka. –Ha nem tudnátok: holnap karácsony lesz. Ez a fa pedig nem az enyém, hanem Hófehérkéé! - Igaza van Kukának – toldotta meg Tudor -, holnap tényleg karácsony lesz. - Karácsony, karácsony… Akkor se légy kuka, Kuka! Mit kezd Hófehérke ekkora karácsonyfával? Legfeljebb megbotlik benne, elesik és megüti magát! –mérgelődött Morgó. 

Ezen mindannyian eltűnődtek. Holnap karácsony… Hófehérkét pedig tündöklő fával fogják megajándékozni, de nem ekkorával! A Kuka által kivágott fácska jó lesz asztali dísznek. Szendi kiválasztotta a legszebb fát a tisztás széléről. Éppen hét törpényi hosszú volt. Kivágták, a vállukra vették. Hullott is rendesen a nyakukba a reggel esett hó a szép, zöld ágakról. Szerencsésen hazaértek. A fát elrejtették a törpeházikó mögött. - Figyeljetek! –mondta testvérkéinek Tudor – Hófehérke holnap délután ellátogat az őzek és a szarvasok tisztására, s a madarak etetőjéhez. Szénát és magokat visz nekik, ne éhezzenek ezen a csodálatos ünnepen… Amíg távol lesz, addig kell feldíszítenünk a fát!

 Vacsoráztak, zuhanyoztak, jó éjszakát kívántak mindenkinek, azzal aludtak is. Másnap, ebéd után, Hófehérke jól megrakta szénával a szánkót, finom magokkal a tarisznyáját, s útra kelt. A póniló nyakán vidáman csilingelt a csengő. A törpék is munkához láttak. Addig nem is volt semmi baj, amíg bevitték a szobába a karácsonyfát, s belefaragták a tartóba. Felállítani is sikerült. - A tetejét sem látom! Hogyan fogjuk feldíszíteni? – szólalt meg Kuka. Mindenki hallgatott – és… nagyon bölcsen ráncolta a homlokát. Szundi törte meg a csendet. - Az éjjel azt álmodtam… - Nem érdekel, mit álmodtál! –förmedt rá Morgó. Szundi nem hagyta magát: - Azt álmodtam, hogy egymás vállára álltunk! - Ez a megoldás! –kiáltott fel Tudor. – Egymás vállára kellene állni! Megkönnyebbült sóhajtások hallatszottak… Kuka állt alulra, az ő vállára Szendi, majd Szundi, azután Vidor, Morgó és Hapci…, Tudor készülődött, kezében a fa tetejére illő angyalkával, amikor a törpelétra inogni kezdett. Addig ingott-bingott, amíg el nem dőlt. Kis híja, hogy össze nem törték a fenyőfát. - Majd én állok alulra! –jelentette ki Morgó. – Majd én megtartalak benneteket! Majd én… - Jó, jó, te vagy a legerősebb, te állsz az aljára! – vetett véget a felesleges beszédnek Tudor.

Morgó vállára ügyesen felálltak mindannyian. Kuka, a legkisebb, mászott legfelülre. Ahogy haladtak lefelé a díszítéssel, mind alacsonyabb lett a törpelétra. Az utolsó csillagszóró is felkerült már a fára, amikor Hófehérke szánkó elé fogott pónilovának a csengőjét meghallották a távolból. Az eddig rejtegetett, szépen becsomagolt ajándékokat is gyorsan a fa alá tették, s meggyújtották a gyertyákat. Egyre közeledtek kedves gazdaasszonyuk léptei. Felszikráztak a csillagszórók. Kinyílt az ajtó. A törpék énekelni kezdtek. Hófehérkének könny csillant a szemében, majd sírósan-nevetősen ő is együtt énekelt kis barátaival. Kuka, aki mindig szeretett kíváncsiskodni, gazdaasszonyuk mögé pillantott. Meglátott egy kosarat, amiben éppen hét, aranyosan csillogó dobozt pillantott meg…