Mondd, emlékszel még, hogy öleltél? Vártál rám a kisablakom előtt vagy egy kihalt erdő szélén. Mindig este jöttél, tavasszal nagy csokor virágot szedtél nekem, és ölelve csókolva adtad oda. Tudtad, én nem vágyom nagy dolgokra, csak szerelmedre.

Nehezen hittem el, hogy te szerethetsz engem, néha el is zavartalak és fájdalmat is éreztem emiatt! Utaztál sokat azért, hogy akár csak 5 percig láss az ablakom mögött, vagy hogy csak egy percre megérinthesd kezemet. Csodálatos volt, mint egy álom. Régen volt, réginek tűnik, pedig csak 2 és fél éve történt.

Ma már elhidegültél, nem jössz, hiába várlak, nem ölelsz, pedig az számomra a gyógyulás elsődleges szerepe. Nem tudom, hol tört meg a varázs, mit tettem vagy mit nem tettem, nem tudom, érdemes-e még harcolnom egy-egy néhai kedves pillanatért.

Érzem, elvérzek, érzem, így már nem élhetek. A múltban élek, ha az erdő szélénél járok, beszélek hozzád, mintha ott lennél és csöndben hallgatnál...

 Amennyiben Ön is kedvet kapott ahhoz, hogy közzé tegye saját gondolatait, történetét, vagy versét, akkor várjuk levelét az info@donna.hu címre.