Harmic év elteltével Bono, The Edge, Adam Clayton és Larry Mullen Jr még mindig együtt van. Az erős hűség, a szenvedélyes idealizmus és a rock and roll erejébe vetett könyörtelen bizalom a világ megváltoztatására kötötte őket össze.

A könyv szövegének alapjául az a több mint 150 órányi exkluzív interjú szolgál, melyet Neil McCormick, a Daily Telegraph rockkritikusa két év alatt készített Bonóval, Edge-dzsel, Adam Claytonnal, Larry Mullen Jr.-ral és Paul McGuinness menedzserrel.

A fényképeket, dokumentumokat és emléktárgyakat a U2 és a Principle Management tagjai személyes gyűjteményűkből kölcsönözték. A könyv művészeti vezetője Steve Averill volt, aki az 1977-es legelső U2-poszter óta felel a zenekar grafikai megjelenéséért. Tervezője Gary Kelly, aki a Four5One Creative-nél dolgozik.

Adam: Valójában a londoni Líceum női mosdójában kötöttük meg első lemezszerződésünket. Hosszú történet…

Larry: Liberális stílusban dolgozunk és rendszeresen az őrületbe kergetjük a producereket, mérnököket, stúdió menedzsereket és bárkit, aki a környéken van, mert nem csak egy emberrel kell tárgyalniuk, hanem néggyel.

Bono: Nem leszel rock sztár, amíg azt érzed valami, valahol hiányzik. Ez teljesen nyilvánvaló számomra. Ha ép volna a lelked, vagy ha egy kicsit teljesebb személyiség lennél, teljesen normálisnak éreznéd magad anélkül, hogy 70.000 ember egy este üvöltse a szeretetét feléd.

Adam: Nagyon kevés támogatást kaptunk a kiadótól, és annak az amerikai turnénak a végére teljesen kifogytunk a pénzből. Úgy emlékszem épp, hogy az emberek repülőjegyét ki tudtuk fizetni, hogy hazajussanak. Ez csak egy része volt a téglafalnak, hogy ilyen messzire jutottunk mire már a második lemezünk is megjelent. Nagyon sok munkát fektettünk bele, és mégsem tudtuk a crewt sem kifizetni.

Larry: Nagyon nehéz emberek vagyunk eltérő személyiségekkel. Egyek vagyunk, de semmiképpen sem egyformák.

Edge: Mikor a “One” című dalt vettük fel nagyon nagy energiákat éreztem magunk körül. Mindannyian együtt játszottunk egy nagy stúdióban, egy óriási, hátborzongató bálteremben tele a háború szellemivel. Azt mondtam Bob Dylannek: “Az emberek évezredekig fogják játszani a dalaidat”. Ő erre ezt válaszolta: “Az emberek a ti dalaitokat is hallgatni fogják. Csak egyikük sem fogja tudni, hogy hogyan játsza el őket”.

Bono: Tizenévesen úgy érzed, hogy olyan gyorsan vezetheted az autódat, amilyen gyorsan csak akarod, és nem hagyod abba a kanyarban sem. Huszonévesen van némi hiányérzeted, és a harmincas éveidben észreveszed, hogy  bajban vagy. Negyvenes éveidben pedig úgy gondolom, nagyon örülsz annak is, hogy felébredsz reggelente.