- Isten fizesse meg! - Szép kutyus. Megsimogathatom? Érzem az apró tacskó koponyájának törékenységét a kezem alatt, és meleg,  párás leheletét a tenyeremben. 100 Ft-ot adtam, ahogy a múltkor is, és azelőtt is, és még azelőtt is. Nem szokásom alamizsnát osztani, úgy vélem, ez a Kormány feladata volna,  hiszen, mióta dolgozom, a fizetésem közel felét még sohasem láttam. Ám ez az idős bácsi, valahogy más. Egyszer sem zaklatott engem, az  aluljárónak mindig a leghidegebb lépcsőin ücsörög, mintha kívülesne a  „bevédett” köröktől és helyektől. Nem kéreget, csak ül, ölében a  kutyusával, akit egy házilag kötött sálba bugyolál be. A szívem mindig mély fájdalommal telik meg, amikor meglátom. - Köszönöm Kedves. - Igazán nincs mit. A mai nap megjött a hideg, és valami nyálkás eső vagy hó is esik. Sötét  van, a város már öltözködik a karácsonyi ünnepekre. A hangulat még nem meghitt, pedig csak pár nap van a Szentestéig, mégis, vagy talán éppen  ezért, mindenki rohan, mindenki zaklatott és rettentően figyelmetlen.

A bácsi, pedig most is csendben ül a leghuzatosabb lépcsőn, mosolyog és simogatja a betakart kutyusát. Mióta is látom szinte minden este, amikor munkából megyek haza? Úgy másfél hete, hogy a bácsi az aluljáró hol egyik, hol másik lépcsőjén ül. Azóta, hogy egyre hidegebb kezd lenni. Olyan gondosan takargatja be a kutyusát. Nem koszos és nem is lengi be az a gyomorforgató „hajléktalan-szag”. Szedett-vedett ruhái a hidegtől próbálják óvni. Nem „profi” kéregető, csak várja a csodát. A többi, igazi koldulótól mindig jó messze van, rájuk se pillant, nem közösködik velük. - Tessék. - Ó! Köszönöm Kedves! A bácsi alig vette észre a felé nyújtott pénzérmét, mintha elkalandozott volna. Olyan, kicsit földöntúli nyugalom veszi őt körül. A kutyus remegve kukucskál ki a nagy, kötött sál alól. A nyelvemen volna a kérdés, miért ül a lépcsőnek azon a fokán, amire még ráesik a szitáló hódara, de inkább hallgatok. Ahogy siettemben teszem el a pénztárcámat, gyors léptekkel a mozgólépcső felé haladva, érzem magamon a rosszalló tekinteteket. Felemelem a fejem, és  a szemem sarkából körbenézek, látva a sok „koldust”, amint öklelő, halálos düh tör ki vérrel befutott szemgolyójukból. Primitív arcvonásaik állati agressziót közvetítenek, ebben a pillanatban én vagyok az életük megkeserítője, aki figyelmen kívül hagyja az ő jól koreografált szenvedésüket, és csak arra a „betolakodóra” vet pillantást, annak a szervezeten kívülinek ad pénzt.

Saját jól felfogott érdekemben, gyors iramban tipegek le a mozgólépcsőn, hogy mielőbb a metrókocsi zártabb világában gondolhassam végig a dolgokat. Biztosan nagyon rá lehet szorulva az emberek jóindulatára, ha ilyen ellenséges közegben ide mer ülni. Érzésem szerint ez már nem arról szól, hogy mit mer, talán itt jobb neki, mint otthon, még akkor is, ha gyűlölettel néznek rá mint vetélytársra, még akkor is, ha kénytelen a leghuzatosabb és esőáztatta lépcsőkre ülni. Felidézve magam előtt az alakját, csak úgy cikáznak bennem a gondolatok. Nem tűnik éhesnek, a kutyus is egészséges... Nincsenek sebei, nem koszos és nem is ápolatlan... A kezei nem olyan elgyötörtek, mint a földművelő, vagy kétkezi szakmát űző embereké... A szavai pedig olyan biztosan, kedvesen, lágyan csengenek... Szerintem jobb időket megélt ember, valószínűleg tanult is... Mit kereshet az aluljáróban? Nem itt lakik, az biztos. Azaz valószínűleg itt lakik valahol a közelben, ezért ücsörög ennél a metróbejáratnál. A szerelvény befut a központi állomásra. Itt át kell szállnom. Nagy tülekedés, lökdösődés a következő mozgólépcső felé. Elvesztettem a gondolataim fonalát. Visz az ár, nyomulok a többi emberrel együtt, és közben a táskámat vigyázom. Ma előbb indulok, bár így is késve. Még be kell mennem a nagy irodánkba, hogy leadjam a számlákat. Nehezen haladok a csúszós, síkos járdán, pedig a  lendület visz. Ma villamossal kell mennem, mégis az aluljárónak ugyanazon a lépcsőjén megyek le, mint máskor, de a bácsi, a kutyussal nincs sehol. Időm nincs nézelődni, futólépésben vágtatok a villamosmegállók feljáratához, és ahogy befordulok, ahogy szembevág a metsző, hideg szél, hát ott ül a bácsi, remegve simogatja a kutyust, és lehajtott fejjel várja az emberek adományait. Próbálom húzgálni a táskám zipzárját a kesztyűmmel egyidejűleg, de meghallom a villamos zakatolását. Ezt el kell érnem! Ma elmarad a kétmondatos szóváltás, ma elmarad a 100 forintos érme, ma kettesével szedve a lépcsőfokokat dacolok a szembefújó széllel és a keserű érzéssel odabent. Majd holnap! Majd holnap! Úgy is napok óta érlelődik bennem a gondolat, milyen jó is volna a bácsi szentestéjét kicsit szebbé tennem. Én külföldön, a testvéreméknél töltöm a meghitt ünnepet, így nincs gondom a nagy vacsorára. Ha itthon lennék, én is vennék finom falatokat a kutyámnak, idén ez a szép feladat a szüleimre vár.

A villamoson zötykölődve, a lelkiismeretem szívet szorító tompa nyomása alatt egyre kitisztultabb lett az elhatározásom. Úgy 1.500 forint az, amit a karácsonyi ajándékozás és az utazás hozta extra terhek mellet, még ki tudok kalkulálni, hát ennyit adok majd a bácsinak, hogy mindkettőjüknek finom vacsorája lehessen. Eljött a holnap. A nap, amikor az esztendőben utoljára megyek dolgozni. Korábban lépek le, de nem sokkal előbb, mint ahogy tegnap igyekeztem az irodába. Reggel ügyeltem rá, hogy meglegyen a pénz, amit a bácsinak szántam, és most a pénztárcám a táskámon át is szinte égeti az oldalamat. Egész nap verőfényes és nagyon hideg volt az idő. A tegnapi lefagyott csapadéknak nyoma sincs, az éjszaka betört hideg front fagyos szele, a télen is fáradhatatlanul erolködő napsugarakkal együttműködve felszárította azokat napközben. Mostanra csontighatoló lett a hideg, olyan száraz, tüdőt szorító. A megszokott lépcsőmön cammogok le az aluljáróba, a bácsika nincs itt. Átlépkedek a villamosfeljárók lépcsőihez, de ott sincs. Körbejárom az egész aluljárót felkukkantva minden egyes lépcsőre, de nincs sehol. Hol lehet? Éppen ma nem jött ki? Vagy csak később jön? A pénzt szorongatva a kezemben állok, és bambán bámulok. Talán a sors akarta így. Lehet, hogy megsértettem volna ekkora összeggel. Kicsit bánatosan indulok a mozgólépcső felé. A pénzt visszarakom a táskámba, és próbálom magamtól elhessegetni azt a megmagyarázhatatlan rossz érzést, de mindig csak a kutyuskát simogató szép, idős kéz jut eszembe. Másnap a repülőn ülve még feldereng bennem a gondolat, vajon mi lehet a bácsikával és kutyusával, de a felszálló repülő jól ismert, rázkódó erőlködése eltölt azzal a meleg érzéssel, amit szavakba valahogy így önthetnénk: De jó újra itt! Föntről letekintve a sötétlő estében világító pontocskákból összeálló városra, minden olyan távolinak tűnik, csak a repülés, a hajtóművek zaja és az általam oly annyira szeretett turbulencia van közel. Pedig a város tele van szenvedéssel, tele van szomorúbbnál szomorúbb történettel. Némelyiket sokan tudják, némelyiket kevesen, amint egy idős bácsi történetét is a nyolcadik kerületből. A bácsika valaha könyvelő volt egy jól menő cégnél. Ő intézte a levelezést és a költségek, bevételek könyvelését is. Irányította a fiatal gépíró lányokat és nap mint nap beszámolt a cég vezetőinek. A technika fejlődése gyorsan elérte őket is, a gépíró lánykákat számítógépes tanfolyamokra küldték, a könyveléshez és a levelezéshez PC programokat vásároltak. A bácsikára többé nem volt szükség, a tisztesség kedvéért nyugdíjba küldték. Így hát otthon éldegélt kedves és szintén nyugdíjas feleségével, meg a kutyuskával. Ám egy éve a felesége meghalt, és ő egyedül maradt a tacskóval. Egyedül az ő nyugdíja igen kevésnek bizonyult, így a gázt, a fűtéshez már az elmúlt télen sem tudta fizetni, tavasszal kikapcsolták. Az idei télnek már eleve a hideg konvektorokkal és a jéghideg vízzel indult neki. Bár kapott a szomszédoktól egy kétlapos villanyrezsót, egy kétlapos villanyrezsót, és egy kiszolgált elektromos hősugárzó is előkerült, a költségek miatt csak nagyon kivételes alkalmakkor merte használni. A felesége régi újságjaiból megtanult kötni, és sok meleg holmit készített az össze-vissza színű fonalakból. Ahogy egyre hidegebb lett, érezte, hogy tennie kell valamit. Ezt a szomszédok már régóta mondták, de a büszkesége erősebb volt. Hosszas önmarcangolás után, és a felesége fényképe előtt éjszakákon át tartó elmélkedések hatására az Önkormányzathoz fordult segélyért, de elutasították. Sok magyarázatot nem kapott, de bíztatták, hogy ha a helyzete nem változik, talán próbálja meg januárban újra. A tél viszonylag enyhének indult, a bácsi remélte, így is marad. Ám Mikulás ünnepe után, mintha csak a puttonyban érkezett volna, egyre hidegebb lett, igazi télire fordult az idő. Nem volt mit tenni, valahogy vissza kellett volna köttetni a gázt, de ez lehetetlennek tűnt. Inkább az elektromos hősugárzó üzemeltetéséhez kellett valami, kicsinyke anyagi forrást keresni. Nehéz volt az elhatározás, de minden emberi büszkeségét félretéve, a bácsika úgy döntött, kiül a metró aluljáróba, és amennyi pénzt kap, annak arányában fűti a szobát. Nem volt könnyű dolga, mert a saját megaláztatottságán túl meg kellett küzdeni a hivatásos kéregetőkkel is. Sok fenyegetés után belátta, neki csak a periférikus helyeken lehet „dolgoznia”. Leszegett fejjel, a kutyusa szeretetéből merítve erőt, nap mint nap kiment, de az emberek nem voltak túl adakozóak. A mindennapos langyos vizes mosdásra elég volt, és egy kis esti, meg reggeli meleg fuvallatra is, de a hosszú éjszakák könyörtelen hidegével, a paplan alatt, a kutyával egymást melengetve kellett szembenéznie. Az egyik éjjel különösen nehéznek bizonyult. Már a lépcsőn ücsörgés is nagy kínokat okozott, ahogy a villamosfeljárónál süvített be a jeges szél, de előtte való nap sem volt jobb, ahogy a másik helyen esett rá az ónos eső. A „területvédők” miatt nem ülhetett lejjebb, mert szerintük miatta nem volt a „hivatásosoknak” elég bevétele az előző napokban.

Megfázott és másnap, amikor egy kevésbé forgalmas lépcsőre ült, a hideg szél kiteljesítette a betegséget. Az éjszaka már nagyon köhögött, és rázta a hideg, hogy a láz miatt-e vagy, mert olyan kemény hideg volt, hogy a pohárba befagyott a víz, nem tudta. Kicsi tacsija szeretettel bújt hozzá, minden egyes köhögési rohamnál szomorúan tekintve a szemébe. De egyszer csak elaludtak, és a köhögés is megszűnt. A kutyus boldogan és nyugodtan szenderedett álomba, meleg sáljába bugyolálva, a bácsi lábához simulva. Reggel, mikor már erős fény világította be a szobát a téli napsugarak akaratos erőlködésével, a kutya lustán nyitotta fel szemeit. A gazdája még mindig aludt, de legalább nem köhögött. A tacsi kihámozta magát a kötött sálból, és felkúszott a bácsi kezéhez. Kicsit meglökdöste nedves orrocskájával, várva a megszokott simogatást, de a kéz nem mozdult. Dörgölődzött egy kicsit, de a kéz még most sem mozdult. A kutyus meleg nyelvecskéjével kezdte nyalogatni gazdája kezét, de a hideg test mozdulatlanul hevert tovább. A tacskó szomorú vonyítása betöltötte az egész utcát.