Jófiú kedves, udvarias, tekintettel van ránk, kompromisszum-, sőt olykor áldozatkész. Képes kimondani azt a kilenc betűs szót, aminek fogantatásunktól kezdve egészen halálunkig bármikor képesek vagyunk örülni: szeretlek. Jófiú nem felejti el a születésnapunkat, sőt gyakran még anyánkét is fejből tudja. Jófiú őszinte, kiszámítható és unalmas.
Rosszfiúnak egyetlen pozitív tulajdonsága van jófiúval szemben: izgalmas. Semmi több. Cserébe viszont önző és megfejthetetlen, vagy legalábbis szereti ezt a látszatot minél tovább fenntartani sekélyessége – mások vagy önmaga előtti – álcázása végett. Rosszfiú kiszámíthatatlan, gyakran hűtlen és hiú.
Mikor rosszfiú témában megkérdeztem egy¬ avatatlan – hímnemű – szakembert, ő módszeresen szétcincálta archetípusaimat. Részben azzal, hogy ha akarom, összerakhatom ugyanezt a két kategóriát nőből is. Másrészt ráébresztett arra az egészen nyilvánvaló tényre, hogy nem léteznek férfilélek-kérdésben effajta tiszta kategóriák. Miért akarunk mindent „bedobozolni”? Miért kell mindennek megtalálni a helyét, mindent megfejteni, aztán szigorú keretek közé szorítani? Miért nem tudjuk élvezni a sokféleséget szabadon? A kategóriák mentén valóban könnyebb eligazodni a világban, de nem árt vigyázni velük, amikor igazán emberi dolgokról beszélünk.
Képzeljük el, hogy van a könyvespolcunkon egy dosszié, amiben katonásan felsorakoztak a rosszfiúk alosztályok szerint: ott van meglazított nyakkendőjében, és egy kisfiús mosolyra méltat minket a yuppie, a romantikusnak tűnő, ámde sokkal inkább csapodár zenész, a következő oldalon pedig réveteg tekintettel az életművész pislog ránk. És kinek - kinek saját tapasztalatai szerint a cédulával ellátott egyéb, csalódásai alapján kategorizált férfitípusai. Szóval, biztos, hogy jó ez így? Nem is beszélve a másik oldalról! Kicsit sem érezzük igazságtalannak, hogy mindig azokra a férfiakra emlékszünk, akik mellett nyugtalanok voltunk, és távol kerültünk önmagunktól? És azokat a srácokat, akikkel tényleg jól éreztük magunkat, elfelejtjük? Mert nem voltak elég talányosak vagy rapszodikusak, ráütjük az unalmas jelzőt?
Szerintem távolról sem ilyen egyszerű a dolog, inkább csak lusták vagyunk jobban megismerni az embereket. De még, ha jól ismertük is, utólag a legjellemzőbb vonásai alapján csak besoroljuk valamelyik fakkba, hogy könnyebb legyen eligazodni az „érzelmi könyvtárunkban”. Az a helyzet, hogy az általam leírt kategóriák a valóságban nem léteznek. A negatívumokat vizsgálva azt mondom, csak rossz periódusok, kényelmetlen helyzetek és össze nem illő emberek vannak. Nincs fekete és nincs fehér, de színek… azok vannak.
