Hirtelen éles zaj szegi meg a csendet: kip-kop, kopp-kopp ütemes kalapács zaj, csengő és éles, szinte szemtelenül lármás. A falu szélén kormos oldalát a dombnak döntve áll a kovácsműhely, mellette kis kopott otthon, itt él a kovács egymaga. Mondják szűkszavú ember, nincs istene, sem felebarátja dolgát érti de szavát venni még senkinek nem sikerült, dolgozik, adót fizet, az ünnepet tiszteli, a papot megsüvegeli, a bírónak előre köszön. Mégis ő csak a bolond kovács maradt falu száján.

Munkájának híre messze elér, lovak lábát nem nyilalja meg, egy sem sánta, s büszkén kopog bármely úri paripa lábán a fémpatkó. Ha kapu kell cifra virágú, éled keze alatt a vas, és tüzes virágok levelek nyílnak kalapácsa nyomán. Teste koromtól, s izzadságtól fénylik, tekintete szúrós, bár szemei néha kutakodva faggatják a csillagokat: mondd, ha vagy, Teremtőm mi végre rendeltél e világba? aztán lehajtva fejét teszi tovább a dolgát, sem, káromolva sem dicsérve az Urat...

Néhány arra vetődő atyafi morogva inti.."hallja kend.. Szent este lenne vagy mi?!  Akassza szépen szegre a kalapácsát, üdvözölje a kis Jézust! Vállat rándít, s csak dolgozik tovább. Már a harangszó is elcsendült, a porták is mind, csak a kovácsműhely fénye pásztázza a havas utat, a kovács egyre szítja a tüzet, arca elszánt, szíve nem dobban lágyabban, kis Jézus.. forgatja szájában a szót...megszületik. Aztán? Kevesebb lesz a dolgom tőle? Makacsul dolgozik tovább.

– Jó estét adjon az Úr.. és békességet e háznak és minden lakójának! -szól egy bátortalan  hang. A kovács felkapja a fejét, csodálkozva mered az ajtó irányába, egy lány áll ott a félfának támaszkodva, arca orra piros, szemei kékek és valószínűtlen ragyogásban égnek, piros ajkai közül mosoly villan, fázósan húzza össze magán kopottas kabátkáját. - Hát te? - mordul fel a kovács, és végig méri a lányt - aj de kis nyavalyás pára – gondolja magában, vézna is meg is van már fagyva egészen, és nini--mezítláb van! villan a felismerés a férfi fejébe. - Mi kéne? - kérdi már kicsit szelídebben,- ha alamizsna az nincs lent ad a tisztelendő úr a faluban,  magam élek itt, nem viszek nagy házat! A lány csak mosolyog és megrázza a fejét. - Csak benéztem hozzád, - mondja, mert ma mindenki boldog kell legyen.  - Aztán?- horkan fel a férfi, - tán tarisznyában hordod a boldogságot?? A lány felnevet. Kacagása, mint sok apró száncsengő hangja bejárja a műhely minden zugát, az ablakok jégvirágai megolvadnak, a mécses lángja fényesebben ég, a szürke falak hirtelen kiszínesednek. - Leülhetek? - kérdi,- ígérem nem foglak zavarni. Apró lábacskáit fázósan összedörgöli, ahogy a tűz mellé kuporodik, fejét oldalra billenti, mint egy aprócska cinke madár, és kérdőn nézi a nagy erős embert. - Na ülj, ha ülhetnék vagy! - mondja az, és maga sem tudja miért már nem mérges többé. Szívét melegség járja át, s a kalapács súly egyre jobban húzza a vállát . Épp én is leülhetek már.. későre jár, mondja halkan, de ha ehetnél sajtom és kenyerem, tán még akad a polcon, mondja, s már megy is a tálért, a késért. Ahogy visszafele lépdel még a kamra felé, fordul, s egy mosolygós almát rak a tálra...észre sem veszi de már ő is mosolyog.

- Te nem eszel? - kérdi a  lány. - Egyek? -  hökken meg a kovács, - na akkor eszem!  És tör egy falat kenyeret,  a lány is eszik egy keveset, aztán még közelebb húzódik a tűzhöz.. - Jó itt nálad - mondja és mosolyog. A falak eltűnnek, az ablakok tisztán villognak a tűz fényében, fenyőillat lengi be a szobát, a férfi érzi, hogy szívéről is tűnnek a nehéz láncok, nevet. Istenem de régen mondta ezt valaki, feleli. Aztán hirtelen lenéz a lányka lábaira, - megfagysz nekem szentem! Kiált föl - tán nincs cipőd? - Az minek? - csodálkozik rá a lány ártatlanul. - Ej lelkem hát a hideg ellen- csóválja fejét a kovács.  Addsza lássam mekkorára nőttél? - és elkapja az apró lábacskákat . - Mit ne mondjak nem vagy nagy falat!- neveti el magát, majd elgondolkozik: - lásd nem vagyok gazdag ember, aztán gyermek sincs a háznál,  mondja - hát adnék én cipőt. Isten látja lelkem, de ha nincs...lehajtja a fejét.. most először érzi azt hogy tehetetlen, hogy itt már semmit nem ér az ő nagy ereje, hát mit adjon most ennek a kis koldusának itt??

A lány csak mosolyog - hát csinálj nekem mondja és felhúzza két vállát, kék szemei kérőn tapadnak a férfi arcára - csinálj nekem hogy ne fázzam...a férfi felpattan  idegesen körbejár - miből te?? -  lásd kovács vagyok! Mindenem a kemény szürke fém, hogy illene már ez a lábodra??? - Tudsz nekem cipőcskét csinálni? - kérdi újra a lány. - Tudok én -  feleli a férfi. Akkor higgy benne, hogy jó lesz nekem, bólint a lány. Újra a tűz felé fordul a kovács, nekigyürkőzik. Bár tudja örült a gondolat, érzi képtelenség amibe fog, de elkezdi a munkát.  Az izzó parázsban vidám szikrát hány a vas...kip-kop, kopp-kopp cseng a kalapács, felesel az üllő. A férfi testén patakokban folyik a verejték, a lány csak üldögél s vigyázó tekintetével követi a férfi minden mozdulatát. Aztán megszólal- készen van!  s valóban a földön vörös izzásában ott tündököl egy aprócska cipő.

- Az enyém? - kérdi a lány. - Tied tied! -  feleli a kovács. Csak az enyém? - rebegi a lány. -  Ha mondom! - húzza ki magát a kovács, -  ha egyszer neked csináltam, akkor így lesz, tiéd, marad! Hirtelen mozdulattal a vizes hordóba mártja sisteregve, szórja páráját a hordó, és már forgatja is tenyerén művét a kovács . - Ej hát mondom én kemény lesz ez neked gyermek! - mondja újra na várj csak, a tiszta szobából előkerül az ünneplős inge szét hasítja s ügyesen kapcát teker a fázós lábakra. Így már más!- nézi elégedetten a művét. - Húzzuk fel? - kérdi a lánykát, és nagy buta kezei óvatosan felcsúsztatják a cipőt . - Szép! - forgatja lábait a lány - és jó meleg. Halkan felszusszan, - most jó nekem! Súgja a kovács fülébe. A férfi, ahogy ott térdel hirtelen könnyezni, kezd, a könnycseppek végigfutnak a lány lábain egész a cipőkig. - Látod szentem, ez vagyok én, vas ember vasakarattal. Teszem mit tennem, kell, mit adhatnék neked, kis bolond jószágom?? A könnyek csak folynak arcáról, hirtelen a cipő színe megváltozik, a szürke fém eltűnik, az otromba vasalásnak nyoma sincs többé. Ragyogó üveg szikrázik már a lány lábain, aprócska fényes üvegcipők. - Nagyon meleg van, itt- suttogja a lány, leveti kabátját. - Fáradt lehetsz -, szól a kovács, szava halk és simogató, bámulva figyeli a csodát, hiszen a kabát alól hófehér szárnyak tűnnek elő. A lány kiegyenesedik lábain, megvillan az üvegcipő, - Te is fáradt lehetsz, - szól halkan,- gyere most velem, pihenj meg. Az én ajándékom egy boldog hosszú álom - súgja. A kovács fáradt fejét ölébe veszi, szárnyait ráborítja, a gyertya fény halk sóhajtással ellobban, valahol távol a faluban felcsendül egy ének... "Mennyből az angyal..."